Akkoriban nagyon rosszul éreztem magam. Már két házasságom véget ért, úgy kb. három és fél év után, és nem tudtam, hogy miért. Úgyhogy kerestem egy pszichoanalitikust, akivel kb. kilenc hónapig ötször egy héten találkoztam, és aki nagyon hülye ember volt. De arra jó volt az analízis, hogy azt gondoljam magamban, hogyha ez a hülye ebből meg tud élni, akkor én sokkal jobban tudom majd csinálni ezt, és így átváltottam a pszichológiára.

Két év alatt megkaptam, ami kell ahhoz, hogy az ember pszichoterapeuta legyen, de még akkor is inkább olyan tudományos pszichológiát csináltam, és a doktorim is arról szólt, van-e a nyelvtannak pszichológiai alapja. Tehát nem sokat ért abból a szempontból, hogyan lehet az embereken segíteni. Ennek ellenére, amikor elmentem Vancouverbe, az állam nagyon keresett pszichológusokat, akkor nem voltak még, de most már túl sokan vannak. De akkor épp kerestek pszichológusokat, és annak ellenére, hogy engem senki nem tanított meg semmire, a klinikai pszichológiára, felvettek mint pszichológust, hogy dolgozzak gyerekekkel, családokkal, párokkal és egyénekkel.

Ez azért fontos, mert ahogy visszatekintek, nagyon örülök annak, hogy előbb voltak élményeim, minthogy megmondták, hogy mit kell gondolni erről, és hogy kell ezt a foglalkozást csinálni. Mert ha az elmélet előbb jön, mint az élmény, akkor az ember megvakul. Így szerencsésen, kb. egy évig, másfél évig élményeim voltak anélkül, hogy valaki megmondta volna, hogy milyen élményeimnek kellene, hogy legyenek. Tehát saját magam találtam ki a dolgot, ahogy óráról-órára csak úgy bementem és nézelődtem és gondolkodtam és hallgattam és hagytam, hogy a pácienseim tanítsanak ahelyett, hogy én tanítottam volna a pácienseimet, hogy mire, azt igazából nem is tudom.

Valószínűleg nálatok is, de nyugaton, ha az ember iskolába jár ezt tanulva, nagyon csak olyasmire tanítják az embert, hogy kivel mit kell csinálni. Hát én nem tudtam, szerencsére, de ők megtanítottak rá. Aztán amikor később elmentem, hogy megtudjam, különböző helyeken hogyan csinálják ezt azok, akik tanulják, akkor nagyon sok hülyeséget tanultam, és tudtam, hogy azok hülyeségek, mert már voltak élményeim. Ha nem lettek volna élményeim, nem tudtam volna, hogy hülyeséget tanítanak.

Öt évig dolgoztam így, a saját módomon, de aztán azt gondoltam, mégis jó lenne valakivel, valaki mellett lenni, akitől az ember sokat tudna tanulni. És azok közül, akiket akkoriban olvastam, úgy a 70-es években, egy R.D. Laing nevezetű ember volt, aki a legjobban érdekelt. Egy E. Fromm nevezetű ember is érdekelt, ő is eljött Vancouver-be, de Fromm-mal személyesen soha nem tudtam volna barátságot kialakítani, és nem is volt szimpatikus személyesen. A könyveit és írásait nagyon szerettem. De amikor Laing jött Vancouver-be, akkor reméltem, hogy személyesen érdekesebb ember lesz, mint Fromm volt. Hát úgy is történt. Összebarátkoztunk, és utána Londonba mentem, hogy tanuljak tőle, olyan nem tudom, hogy mondjátok, inaskodás volt ez.

Tulajdonképpen az ilyet nem lehet megtanulni könyvből. Szerintem az egész életemben csak akkor tanultam valamit, amikor valaki azt mondta, hogy csináld velem, nem hogy csináld azt, amit én csinálok. Aki azt mondja neked, hogy csináld azt, amit én csinálok, az egy hülye, attól nem lehet tanulni. De ha valaki azt mondja, hogy csináld velem, és bátorít arra, hogy úgy csináld vele, ahogy neked jó, akkor attól az embertől lehet tanulni. És szerencsére ez történt velem Londonban, ahol kb. egy évig heti 7-8 órát töltöttem Laing-el, és sok mindent megtanultam tőle. Attól fogva, amíg meg nem halt 83-ban, barátok voltunk, és sokszor meglátogatott Vancouver-ben, és együtt vezettünk nagy csoportokat, 40 tagú csoportokat is, úgyhogy a haláláig együtt dolgoztunk. És néha játszottunk. Mert ez a munka inkább játék, mint munka - erről majd még beszélek később.

Kb. 26 éve most annak, hogy önállóan dolgozom. Nincs főnököm, és én sem vagyok a főnöke senkinek. Ami nagyon jó. Főleg, hogyha az ember pszichoterapeuta. Mert ennek az egész dolognak az a magja, hogyha én elmegyek egy terapeutához, vagy valaki eljön hozzám, hogy miről is van szó. Szerintem az egész két ember kétségbeesett igazságkeresése egymás között. Egy kétségbeesett próbálkozás arra, hogy két ember kinyissa a szívét, és megismerje egymást. Hogy őszintén tudjanak beszélgetni. Ha ez olyan könnyű lenne, akkor nem lenne szükség pszichoterapeutákra. És elgondolkozhattok azon, miért olyan nehéz nyitott szívvel, őszintén beszélgetni. Hogy miért hazudik mindenki, nemcsak egymásnak, hanem saját magának is. És ezért mondom, hogy jó, ha az ember nem dolgozik senkinek és senki nem dolgozik neki. Mert hogyha nem szabad az ember, mert ha bármi módon próbálják befolyásolni, akkor nagyon nehéz őszintének lenni. Ha az ember fél attól, hogy mi történik vele, ha őszinte, akkor esetleg nem lesz az. Nagyon bátornak kell annak az embernek lenni, aki őszinte tud lenni akkor is, ha azzal fenyegetik, hogy elveszíti az állását, hogyha úgy csinálja a dolgait, ahogy éppen akarja. Pedig ebben a foglalkozásban csak úgy lehet valamit valóban megtenni, ha az ember teljesen spontán önmaga, nem pedig színész. A legtöbb iskola, ahol terapeutákat képeznek, az olyan, mint egy színésziskola. Mert azt tanuljátok, hogyan kell eljátszani azt, hogy az ember terapeuta. És akkor megtanítjátok a páciensnek, hogyan kell eljátszani azt, hogy ő egy páciens. Így nagyon nehéz az embernek megtalálni a saját útját, hogy ő ne ezt csinálja.

Ez egy rövid összefoglalása annak, hogyan kerültem ide, miért és miről beszélek. Arról beszélek, ahogy a 26 év alatt napi tíz órában dolgoztam, úgy átlag 4-5 napot egy héten, ezt szorozzátok be; hány órát töltöttem emberekkel, csak úgy hallgatva, hogy ők mit mondanak, és persze néha én is mondtam nekik valamit.

* * *

Elmondok először egy-két dolgot, ami azt hiszem, hogy fontos erről a nagyon érdekes kapcsolatról, ami egy terapeuta és egy páciens között létrejöhet, és aztán inkább majd veletek beszélgetek arról, ami titeket érdekel.

Az egyik legfontosabb dolog az, amire rájöttem, hogy a tudományos elképzelés a pszichoterápiáról nemhogy téves és rossz, hanem még káros is. Hogy a pszichiáterek a világ minden részén, nemcsak Magyarországon, de Kanadában vagy az USA-ban is, menyire rosszak. És miért rosszak? Mert nem tudják, hogyan legyenek együtt az emberekkel. Ők nem csak leülnek és együtt akarnak lenni valakivel, hanem ők valamit tenni akarnak valakivel. Mintha egy darab fát adnátok nekem, hogy én jól megnézzem, diagnosztizáljam, hogy ez milyen fa, és én egy jó éles kést vennék, hogy faragjak valamit, ami nekem tetszik. Ez a pszichiátria ma. De hogyha az ember embert farag, nemhogy nem segít annak az embernek, aki segítségért jön, hanem bántja őt. Épp úgy, ahogy a szülei bántották, ahogy a tanítói bántották, ahogy mások bántották.

A hippokratészi eskü, amit minden orvosnak le kell tennie, arról szól, hogy az orvos ne tegye a betege életét nehezebbé, mint lenne nélküle. Nem azt mondja, hogy tegye a beteg életét jobbá. Azt mondja, ne tegye a betege életét rosszabbá. Szerintem a pszichiátria ma nehezebbé teszi a betegek életét, mint amilyen lenne az, ha a pszichiátria nem létezne. Abban a pillanatban, amikor valakire úgy nézek, mint egy tárgy, és arról gondolkozom, hogy mit kéne vele csinálnom, és hogy én fogok vele valamit csinálni, ahelyett, hogy együtt legyek vele, akkor ez a tárggyá tevés már eleve rossz a másiknak. Egyikünk sem szereti, hogyha tárgyként leszünk kezelve. Az lehet, hogy hozzá lehet szokni, hogy az embert tárgyként kezelik, meg valószínűleg sokan vagyunk itt, akiket az anyjuk és az apjuk is tárgyként kezelt már abban a pillanatban, amikor megszülettünk. De ez nem jelenti azt, hogy így jó embernek lenni.

Ha én azt mondom, hogyha bármi általánosságot mondok pl. a magyarokról, a fekete bőrűekről vagy a nőkről, akkor az valószínűleg nem lesz igaz. De a pszichiátriában és a pszichológiában olyanokat tanultok, hogy mondjatok általános igazságokat a hisztériásokról, a skizofrénekről és borderline-okról és így tovább. Hát ez éppen olyan hülyeség, mint általánosságokat mondani akármilyen embercsoportról. Ez csak arra késztet, hogy nehogy rájöjj arra, hogyan lásd tisztán azt, akivel szemben állsz. Hogy ki az az egyén, akivel éppen együtt vagy. Olyan, mintha egy olyan szemüveget tennél fel, ami elhomályosítja annak az arcát, akivel együtt vagy. Mert ha valakivel úgy foglalkozol, hogy ő egy egyén egy csoportban, és a csoport karakterisztikáját rávetíted, akkor nem látod, hogy ki is ő. Ha egy fekete emberrel találkozol, és úgy kezeled, hogy ez egy fekete ember, akkor soha nem tudod meg, hogy ő egy teljesen egyedülálló ember, akit nem lehet meghatározni, semmilyen előzőleg kieszelt kategóriával.

Sok vallásban, amikor az Istenről beszélnek, akkor a "via negativa"-val határozzák meg az Istent. A "via negativa" az, hogy amit az Istenről el tudsz mondani, az nem az Isten. Az Isten mindig más, mint amit el lehet mondani róla. Tehát a nyelv, a logosz túl kicsi arra, hogy az Isten beleférjen. És ez talán az egyetlen definíciója az Istennek. Hogy az Isten az, hogyha bármit mondasz róla, akkor nem az. Szerintem egy pszichoterapeutának pontosan így kell minden egyénnel foglalkoznia, aki bejön a szobájába. Mert mindegyikünk annyira más, mint ahogyan az Isten más. Tehát amit én valakiről el tudnék mondani, aki bejön a szobámba, az az ember nem az. Az több, az más. Ha egy afrikai nővel állnék szembe, azért, mert ő nő és azért, mert afrikai, akkor méginkább úgy becsülném, hogy ő más, és nagyon vigyáznék arra, hogy a saját értékeimet és gondolatvilágomat ne vetítsem rá. De ha pl. egy magyar származású, majdnem ugyanolyan idős férfival beszélgetnék, mint én vagyok, akkor lehet, hogy elfelejteném őt, és azt mondanám, hogy ez tulajdonképpen olyan ember, mint én. És akkor azt hinném, hogy ettől az embertől nem kéne megtanulnom, hogy ki is ő. De azt alá kell húznom, és nagyon komolyan kell venni, hogy nem lehet előre elképzelni, hogy egy másik ember pontosan ugyanúgy hallja, amit én mondok, mint te. Mert egyikünk sem ismeri és soha nem fogja megismerni a másik ember belső világát. Tehát amit tudunk, az lehet, hogy mindenkinek más, és arról nagyon nehéz beszélni.

Lehet, hogy vannak itt közületek olyanok, akik most aurát látnak körülöttem, de titokban tartják, mert ha megmondanák valakinek, akkor azt hinnék, hogy hülye vagy őrült. Dehát kit érdekel az, hogy te látsz-e aurát vagy nem? Hogyha az intuíciódat használod arra, hogy megérezd, hogy én ki vagyok, akkor te azt használod. Ha az aura-látásodat használod, akkor azt használod. De hogy ki honnan tud valamit, ahhoz senkinek semmi köze sincs. De a pszichiátria nem így véli. A pszichiátria azt mondja, ha nem olyanok az élményeid, ahogy ő hiszi, hogy kéne lennie, akkor olyanok, mint a rendőrök, jönnek és olyanná csinálják, mint ahogy kell lennie. Tehát a pszichoterápia, ahogyan én nézem ezt a mesterséget, az, ahogy állandóan tanulok, és aki bejön a szobámba, az lesz a tanárom, és én leszek az ő tanulója. Az én dolgom az, hogy megtanuljam az ő nyelvét, hogy milyen az ő világa, megtanuljam azt, hogy ki ő.

De addigra, mire az emberek az én szobámba kerülnek, már megtanulják, hogy ne is legyen reményük rá, hogy valakit is megtanítsanak önmagukról. Addigra már rájöttek, hogy a szüleiket soha nem érdekelte, hogy ők kik, a szüleik csak mondták nekik, hogy kinek kell lenniük. De a szüleiket nem érdekelte az, hogy ők kik. Tehát azt is lehetne mondani, hogy az, aki páciens lesz a terápiában, az épp egy olyan ember, akinek a szülei a legrosszabb diákok voltak. Akiket egyáltalán nem érdekelte az, hogy kik a gyerekeik. Tehát a terápia az is lehet, hogy végre valaki meg tud tanítani valakit arra, hogy ő kicsoda.

Nagyon gyakran a terapeuta az első ember, aki valóban odafigyel a páciensre, az egész életében. Először valaki komolyan veszi őt. Hogyha traumáról beszélünk, hogy mi is az, hogyan sérülünk meg lelkileg, akkor akár azért mert megvertek, akár mert szexuálisan kihasznált valaki minket gyerekkorunkban, akinek nem lett volna szabad, akármi történt, akár elhagytak, azt mind egyetlen traumára lehet visszavezetni, amikor nem vettek minket komolyan.

És ha elmész egy pszichiáterhez, aki tíz perc alatt felír neked egy orvosságot, akkor még egy embert találtál, aki nem vesz téged komolyan. Tehát hol a gyógyítás? Pszichoterápiát nagyon nehéz tanítani, mert ahogy én végigéltem ezt a dolgot, az intuíciónak van nagy lényege, nem pedig valami technikának. Az intuíciónak az a lényege, hogy az intuíció megérzi az egészet. Tehát nem részleteket néz, hanem valahogy, amikor valakivel vagyok, az intuíció megengedi, hogy befogadjam őt egészen. Abban a pillanatban, amikor az egészről beszélek, és nem részletekről, akkor a szeretetről beszélek. Nem vágyról, hanem szeretetről. Ez egy nagyon fontos különbség. Mindenki tudja, hogy mi az a vágy, mondjuk, ha az ember éhes, az egy vágy. A vágy az, amikor valamit akarunk. A szeretetnek semmi köze nincs a vágyhoz. Sokféleképpen meg lehet határozni a szeretetet, és meg is fogom majd tenni. De az egyik legjobb meghatározása az, hogy a szeretet semmire nem vágyik. A szeretet a szeretőnek a vágya arra, hogy a másik életét könnyebbé és gazdagabbá tegye, olyan módon, ahogy a másik óhajtja. Nem ahogy én. Ha téged szeretlek, úgy kell szeretni téged, ahogy te akarod azt, nem ahogy én. Már csak ezzel a definícióval is gondolkozzatok egy pillanatra el azon, hogy az anyátok és az apátok szeretett-e titeket. Nagyon nehéz azt mondani, hogy az én anyám soha nem szeretett engem. Ezt az egy mondatot nagyon nehéz kimondani. Néha azért, mert nem igaz, és az én anyám szeretett, öt percre, tíz percre, két hétig, tehát néha, de nagyon sokszor bizony nem. Nagyon sokszor a szüleink éhes emberek voltak, akik úgy hízlaltak minket, ahogy éppen nekik tetszett, úgy, hogy később megegyenek. A Jancsi és Juliska egy nagyon jó történet. Sokan csak úgy tudtunk megmenekülni, hogy olyan csontokat mutattunk nekik, hogy nehogy megegyenek.

Amíg valakit szeretek, addig egészben elfogadom, addig örömöt lelek benne úgy, ahogy ő van. Abban a pillanatban, amikor valakit kritizálok, már nem szeretem azt az embert. Ha kritizálok valakit, miért így, miért úgy csinál valamit, az már bánt, akkor már faragom őt. Csak akkor mondhatod azt, hogy szeretlek, ha valóban teljes és nagy örömöt találsz a másikban úgy, ahogy a másik éppen van. Tehát elfogadni a másikat egészben úgy, ahogy van. Abban a pillanatban, amikor egy részletet nézünk meg, abban a pillanatban szeretetről már szó sem lehet. Ha valakit nagyon szeretsz, és el vagy ragadtatva tőle, hogy már megijeszt, hogy menyire szereted, és nem akarod szeretni, akkor csak azt kell csinálni, hogy nézzél rá egy részletére, és abban a pillanatban már nem fogod szeretni. Tehát ha szereted az arcát, akkor nézd meg a bőrét, és ott van egy pattanás, akkor nézd a pattanást, és akkor már utálni fogod. És ez az agynak, a két féltekének egy váltása. Mert a bal félteke, az mindig a részleteket nézi, az a fákat nézi az erdőben. A jobb félteke nem látja a fákat, az csak az erdőt látja. A jobb félteke az, ami megengedi nekünk, hogy legyen intuíciónk, és hogy szeressünk, a bal félteke pedig elrontja ezt a szeretetet, mert darabokra bontja az egészet. A pszichológia, mint gondolom kitanultátok, és a pszichiátria, az mind balféltekei dolog, és a jobb félteke, az teljesen el van hanyagolva. De egy páciens, aki boldogtalan a világban, az nem azért jön, hogy analizálják a bal féltekével, hanem, hogy valaki végre először talán az életben elfogadja és szeresse. Abban a pillanatban, amikor valaki elfogad minket, abban a pillanatban úgy tudunk nőni magunkban, akik mi vagyunk, hogy ne kelljen állandóan küzdeni azok ellen az erők ellen, amik ránk hatnak, hogy így kell lenni, úgy kell lenni, ezt kell csinálni, azt kell csinálni. És még egyszer azt mondom, hogy mindenki azt akarja, hogy színészkedjél. És egy jó terapeuta, amiből sajnos nagyon kevés van a világon, abban segít, és bátorít, hogy hagyjuk a színházat, nem kell azt játszani, nem kell alakítani azt a karaktert, amit a társadalom, a szüleid, a tanítóid mondanak, és hogy a világ elég gazdag és szeretettel teli ahhoz, hogyha te önmagad leszel, akkor sem leszel egy darab szar. Mert mindenki azt mondja neked, hogy te egy darab szar vagy, azt pedig takard be aranylemezzel, tehát aranyozd be azt a szart, ami te vagy. És akkor nagyon félünk egymástól, mert ha közel kerülünk egymáshoz, hozzáérünk a látszó aranyhoz, és akkor azon az ujjunk keresztülmegy, és akkor a szarba érünk. Ettől fél a legtöbb ember, hogy nehogy közel kerüljünk egymáshoz, mert akkor megtudod, hogy az alakításod mögött csak egy ronda, szaros ember vagy.

És ha az ember az egész életét úgy éli le, hogy fél attól, hogy lelepleződik, akkor már megérthetitek, mi az a szorongás. Lámpaláz. Minden színésznek van lámpaláza. A szorongás az lámpaláz. Mert addig, amíg megalakítjuk azt a karaktert, amit a szüleink és mások mondtak, hogy kell lenni, belülről félünk, hogy minden pillanatban a nézők, a társaink rájönnek arra, hogy itt csak egy szegény színész próbálja megalakítani ezt a karaktert. És a színésznek az a rémálma, hogy a színpadon a nézők rájönnek, hogy itt csak egy színész izzad, próbál egy karaktert alakítani, de nem meggyőzően.

* * *

Hogyan lehet valaki jó terapeuta, hogyan lehet mást és önmagát is komolyan venni, hogyan lehet valaki saját maga terapeutája?

Nem tudjuk, mit csinálunk, milyen terapeuták vagyunk. Terapeuta kétféle módon lehet valaki. Vagy annak születik (sámánok), vagy egy sámánnal dolgozik, aki azt mondja egyszer, hogy már megtanult mindent, maga is csinálhatja a dolgot.

Hatalmi szenvedély van abban, aki terapeutának készül vagy igazi gyógyító készség?

A sámán betegségen, fájdalmon megy keresztül. A jó terapeuta tapasztalatból ismeri a betegséget és a gyógyulást. Ezért mélyen hisz a gyógyulás lehetséges voltában. Szerencse is kell, hogy olyan emberekkel találkozz, akik komolyan vesznek, de sokat kell keresni is.

Soha nem tanultam senkitől semmit, akit nem szerettem vagy nem szeretett engem. Szeretet nélkül nincs tanulás. Ez nem jelenti azt, hogy szexualitás nélkül nem lehet tanulni, habár az sem árt.

Egyedül nehéz elérni valahová. Bénító emberi kapcsolatot csak emberi kapcsolat oldhat fel, mi pedig a fogantatásunktól fogva emberi kapcsolatokban létezünk. A boldogsághoz meg kell találni önmagunkat, de ez senkinek sem érdeke. Mindenki visszahúz. Az élet problémája nem agybetegség, nem gyógyszer kell rá.

A terapeuta kövesse a páciensét, ő is indíthatja a terápiát. Ami hat, az hogy komolyan együtt vagyunk. Ha kell birkózom is az emberekkel, ha arra van szükségük, amíg nekem nem fáj. A pszichiáterek nem akarnak kapcsolatot az emberekkel. Nem tudni, hol a határ az agybetegségek és az életproblémák közt. A szomorúság gyógyszerrel nem javul. Az ember szomorú, ha nem azt teszi, amit szeretne. Arra próbálom rávenni a pácienseimet, hogy a környezetükön változtassanak, bátorítani kell őket a szabadságra.

Ha szeretem magam, akkor elfogadom magam, és olyan környezetet keresek, teremtek, ahol szeretek élni. A környezettel való dolgozás alapvető. Ha csak önmagammal dolgozom, az újra csak elnyomás. Az pedig depresszióba visz. A terápia kapcsolat a szabadság érdekében.

Mi lesz, ha valaki a terápiában ráérez a komolyan vettség pozitív élményére? Mi lesz korábbi kapcsolataival, akik nem vették komolyan?

Nehéz a dolog. A terápia önmagában nem boldogságot ad. Az igazság derül ki. A terápia arra késztet, hogy ne hazudj magadnak. Harc a szabadságért, az igazságért. Nehéz az új út kezdete, és lehet, hogy könnyebb tovább hazudni? Ha másképp akarom érezni magam, másképp kell cselekedni és élni is. A tudás és érzés is csak a cselekvésen át értelmeződik, válik valósággá. Az számít, hogyan élek. Így ágyazódom a világba.

A pszichoterápiának három funkciója van, vagy inkább hogyan tud általában segíteni egy ember a másiknak, mi az emberi segítő kapacitás. E hármon kívül nehéz mást is adni: Vigaszt adni, befogadni, megölelni, szállást adni. A gubancokat oldani. Mi van benne, körülötte, mik a kapcsolatai. Bátorítani. Próbáld meg!

Csak bátor ember bátoríthat. A terapeutának a bátorság modelljének kell lennie. De ne csak mondja, úgy is éljen.

Mi az igazság jutalma?

Sok szenvedés. De az ember végre otthon érzi magát. Ha tudod, mi az igaz, akkor nem érzed elkülönülve magad önmagadtól. Akkor nincs elidegenedés, ami attól van, hogy az ember hazudik magának. Ha a fájdalmat hazugsággal csillapítjuk, ennek elidegenedés lesz az ára. Ez után pedig csak nőhet a fájdalom. Inkább együtt vagyok önmagammal, és hagyom, hogy fájjon, minthogy ne fájjon, de ne tudjam, ki vagyok. Az elidegenedés elszigetel befelé és kifelé is. Az önmagammal való sírásban van jó.

A legrosszabb pszichológiai érzés a szégyen. Ha nincs bátorságunk a szabadságra megalkuvó helyzetekben. A szégyen megszüntetése felszabadít, akkortól újra mélyen lélegzünk.

A szabadságunkat, amíg élünk, folyamatos harcban kell védeni, mert mindig mindenki ezt akarja elvenni tőlünk. Ha ezt a védelmet nem vállalod, inkább öld meg magad most. Találj örömöt a szabadságért való harcban, így élhetsz. Pszichoszomatikai vetület: a szabadság hiánya megbetegít, az immunrendszer leáll.

Ha a rákos betegnek azt mondják, van még hátra három hónapja, megváltoztatja az életét. Úgy él, ahogy eddig is kellett volna. Javulhat, meggyógyulhat. A halál engedélyt ad az életre.

Hogyan ér véget a terápia?

A terapeuta bátorít. A páciens vegye magát komolyan, és mások is. Ha a páciens olyan új emberekkel találkozik, akik komolyan veszik, nem kell már a terapeuta. A páciens elkezdi keresni az ilyen embereket. A terapeuta legyen az első élő bizonyítéka annak, hogy létezik a világon olyan ember, aki komolyan veszi. Sokan el se hitték, hogy van ilyen ember. Ha tudják, hogy van egy, mernek többet is keresni.

A terapeuta hogyan enged el embereket?

A terapeuta állandóan sír. Egyetlen dolguk van itt a Földön az embereknek, hogy gyakorolják a halált. Hisz igazából senki nem ért hozzá. A halállal szemben mindenki szűz, ügyetlen.

A terapeuta szembe tud nézni a halállal, ezt gyakorolja állandóan. A halál az, amikor az ember kinyitja a szívét és teljesen szeret valakit, és akkor ott tudja hagyni. Mert ez a halál. A halál pillanatában minden, amit szerettél, ami fontos volt, egyszerre nincs. És ezt lehet gyakorolni.

A terapeuta tutajos a két oldal közt. Legyenek mindkét oldalon barátai. Fontos a saját gazdag élet. Akkor nem a páciensei közt keresi a szeretetet. Csak a halál tud rádöbbenteni fontos dolgokra. Ha valaki rádöbben, hogy halandó, megváltozik. Értékes lesz az ideje, csak valós világok elégítik ki, lebontja a látszatot maga körül. Otto Rank mondta: "Az élet két vezetője az életfélelem és a halálfélelem". Ha a halálfélelem nagyobb az életfélelemnél, akkor változik az életünk, valami mást csinálunk.

* * *

Az első terápiás óra mindig nagyon érdekes. Sokan nem jönnek vissza, azok közül, akik velem konzultálnak, két-három évig is, hanem csak azután. Nem azért, mert én megijesztem őket. Én nagyon igyekszem nem ijesztő lenni. A páciensek fő jellemvonása az, hogy nagyon félnek valamitől. Én bátorítom őket. A terápiában a jó kérdés az, hogy miért ne? Nem az, hogy miért.

Családterápiát csináltam Győrben, három napig. Az apa és a fia mindent megmagyarázott. A leghülyébb dolog valamit megmagyarázni. Ha a feleség mondott valamit, a férj azt válaszolta, hogy "meg tudom ezt magyarázni". A miért, az egy nagyon rossz kérdés. Túl racionális. Mindent meg lehet magyarázni. A magyarázás az hazugság. A miért ne, egy nagyon jó kérdés. Én nem ijesztgetem a pácienseket, de azért sokszor megkérdezem, hogy miért ne?

Azt mondod, akkor él szabadon az ember, amikor azt csinálja, ami jó neki és nem csinálja azt, ami nem jó. Szerintem ez nagyon könnyen félreérthető. Az ember elszaladhat abból a környezetből, ami nem jó, mondván, akkor nem érzi magát szabadnak. Hogyan lehet ezt megkülönböztetni? Amikor el kell onnan menni, és amikor még lehet küszködni, hogy valamit megoldjon az ember?

Ha én mondom magamnak, hogy küszködj még egy kicsit, az rendben van. De ha a terapeuta mondaná, akkor az nagyon rossz lenne. Mert ha te nekem, mint terapeuta ezt mondanád, akkor azt gondolnám, hogy te nem hiszel bennem.

Ha valaki szabadon mozog, keresi azt, ami neki kell, akkor irigylik azt az embert. Sok irigység van azok iránt, akik szabadok. A Szelíd motorosok egy nagyon jó film. Ott a Vörös Nyakúak, akik már be voltak épülve a saját életükbe, a végén megölték a motorosokat. Akik azt hiszik, hogy csak rabságban élhet az ember, megölik azokat, akik szabadok. Én túlzok egy kicsit a szabadság irányába, de csak azért, mert olyan sokan túloznak a másik irányba.

Soha nem találtam meg volna a helyemet az életemben, ha nem hagytam volna ott tucatnyi helyzetet. És minden alkalommal, amikor azt mondtam, innen elmegyek, akkor valaki mindig azt mondta, hogy felelőtlen vagyok, ezt nem szabad csinálni, meg ilyesmik. Az embernek saját magában kell bíznia, és annyi hibát követhet el, amennyit csak akar; és ha én akarok megmaradni egy szituációban, akkor azt megpróbálhatom, bízva abban, hogy tanultam a korábbi hibáimból. De egy terapeuta soha ne mondja nekem azt, ha én változtatni akarok, hogy vigyázzak, és inkább ne változtassak. A vezérlő hang ne a terapeutából jöjjön, hanem belülről.

Önzőnek kell lenni?

Legelőször is igen. De nem csak annak kell lenni. Ha te nem vagy önző és én nem vagyok önző, és én azt teszem, amit te akarsz, és te azt teszed, amit én akarok, akkor egy rettenetesen hülye szituációba kerülünk.

Van egy 2000 éves mondása egy rabbinak. Az első része így szól: Ha én nem vagyok önmagamért, akkor ki lesz értem? Csak te vagy abban a pozícióban, hogy tudj magadról. Önzőnek kell lenni abból a szempontból, hogy más nincs abban a helyzetben, hogy elmondja, ki vagy, hogy mit akarsz és mit nem akarsz. Ha te nem harcolsz magadért, ki fog harcolni érted?

A második rész ezt mondja: Ha csak önmagamért harcolok, mi vagyok? Először magamért kell lenni, és ha már önmagam vagyok, és önzően és őszintén vagyok a világban, akkor van még egy csomó energiám. És azzal az energiával még lehetek másokért, olyanokért, akik meg tudják mondani, hogyan tudok őértük lenni. Mert elég önzőek ahhoz, hogy kifejezzék magukat annyira, hogy tudjak nekik segíteni. Nekem is önzőnek kell lennem annyira, hogy ha segítségre van szükségem, ki tudjam mutatni, hogyan segítsetek.

Végül a harmadik rész: Ha most nem, akkor mikor? Nem is tudnálak szeretni, ha nem lennél önző. Az azt jelentené, hogy nekem nem kell olvasnom a te eszedet, és neked nem kéne olvasni az enyémet.

Lehet, hogy a szeretet is jár fájdalmakkal, de ez valahogy természetes, és a vágy is jár fájdalommal, de ezt le lehet építeni.

Hogyan tudjuk magunkban megkülönböztetni, hogy ami fájdalmat érzünk, az a szeretetünkkel jár vagy a vágyunkkal?

Nincs semmilyen baj a vággyal. Az csak más, mint a szeretet. A vágy gyakran nagyon kegyetlen tud lenni. Ha a vágyam vezet, nagyon kegyetlen tudok lenni. A vágy néha elpusztítja a tárgyát. A szeretet arra való, hogy az ember megfékezze a vágyát egy kicsit, legalább annyira, hogy ne pusztítsa el azt, akire vágyik. A vágy és a szeretet mindig játszik egymással. A vágy mindent akar, a szeretet pedig azt mondja, vigyázz, nehogy elpusztítsd azt, amire vágysz. Nagyon jó a párokban, ha mindketten szeretik a másikat és vágynak is egymásra. Ha valamelyikükből valamelyik hiányzik, az rossz, akkor sok a bonyodalom. De ha két ember szereti egymást és vágyik is egymásra, akkor az a mennyország.

Hogyan lehet a szeretettel járó önfeláldozás mértékét megérezni? Amikor még nem megy a rovásomra, amikor nem túlzott még.

Ha valaki megüt, azt nem kell eltűrni. De ha valakit szeretek, aki mondjuk szobrásznak tanul, és elmegy egy másik városba, hogy egy szobrásztól tanuljon, akkor az ebből fakadó fájdalmam jó fájdalom. Nekem minden képességemmel támogatnom kell abban, amit akar.

Mennyi fér bele ebbe a szeretetbe? Hol van az utolsó pont?

Nem kell szeretni. Az nem akarat kérdése. Az egy olyan csoda. Ha azt érzem, hogy valakit szeretek, akkor az egy csoda. És ezt észre kell venni. Nem azt mondom, hogy szeressétek egymást, hanem akkor, amikor úgy éreztek, ismerjétek azt fel. De nem kell! Van olyan ember, akivel ez a csoda soha nem történik meg az életében. A szeretet egzisztenciálisan nem szükséges, csak egy lehetőség. Aki szeret, az rettenetesen szerencsés.

Hogyan lehet egyensúlyt teremteni a szeretet és a vágy között?

Nem tudom. Nekem elég bajom van a sajátommal. Ezzel küszködni kell. Nem tudom, hogyan, csak azt, hogy ezzel küszködni kell. Terapeutaként annak a meghatározásában tudok csak segíteni, hogy mivel kell küszködni, de nem tudom a megoldást.

Hogyan történik veled ennyi csoda? Hisz szeretet nélkül nincs terápia.

Ez így van. Akkor elküldöm máshoz. Pl. Laing nyitva tudta tartani a szívét valamilyen módon. De nem azért, mert pl. jógázott vagy nagy szívizmai voltak. Ő nyitva tudott lenni olyan emberek felé is, akikkel én zárt voltam. Több emberrel tudott dolgozni, többet tudott szeretni, mint én. Viszont nekem vannak olyan barátaim is, akik még kevesebb embert tudnak szeretni, mint én. Nem tudom, ez hogyan jön létre. De őszintének kell lenni. Megmondom, hogy talán a kollégám tudja szeretni, én nem. Olyan, mint a hipnózis. Mindenkit meg lehet hipnotizálni, csak meg kell találni az összeilléseket. Volt egy kísérlet, amikor négy hipnotizőr dolgozott kétszáz emberrel. A végén kb. ötven-ötven fős csoportokra oszlottak körülöttük az emberek, attól függően, kivel tudtak együtt dolgozni.

Mindenki mással tud énekelni. A terápia összhang, együttlét. Addig kell keresni, amíg az ember ilyet talál. Terápiában, szerelemben, hipnózisban, mindenben. Ha valakivel összehoz az élet, vagy megy vagy nem megy. De bátornak kell lenni, addig keresni, amíg találunk valakit, akivel nagyon jól tudunk énekelni. Nem arra várni, hogy majd tíz év múlva megtanulunk együtt énekelni. Nagyon ritkán történik meg, de néha azért megtörténik, hogy lassan megtanulnak együtt énekelni emberek.

Mikor döntöd el, hogy valakit tudsz-e szeretni, hogy csinálsz-e vele terápiát? Az első találkozáskor, utána, később?

Huszonhat év után már az első óra után nagyon érzem, hogy ez menni fog-e vagy nem. Az első találkozásban, szerelmesek közt is, nem csak terapeuta és páciens viszonylatában, ha visszagondoltok az első órára, amikor találkoztok valakivel, akkor abban az órában az egész kapcsolat már megnyilvánult. Ha nagyon odafigyeltek az első órára, akkor abban benne van minden. A kapcsolat eleje, a közepe, a vége, az egész. Csak általában nem merünk odafigyelni, mert akkor túl sokat tudnánk. Ha egy angyal megjelenne, hogy elmond mindent, ami van, a legtöbben elküldenék. Nehezebb lenne hazudni. Érdekes megnézni, mit mond az első óra. Először tíz-tizenkét órába telt nekem, de most már tudom az első óra után.

Ez egy érzés, vagy vannak jelei, amiket meg lehet fogalmazni?

Érzés. Ha félek, akkor nem fog menni. Ha azon gondolkodom, hogy hamarabb jutok-e az ajtóhoz, mint a páciens énhozzám, akkor nem fog menni. Ha egy nőhöz nagyon vonzódom szexuálisan, akkor sem fog menni, mert nem tudok odafigyelni, nem tudom komolyan venni. Ha unatkozom, amit általában nem szoktam, de valaki mégis untat, bár a pácienseknek nem kell érdekesnek lenniük, akkor sem jó valami a kapcsolatunkban.

Jól kell magam érezni, kell valami találkozásnak lenni kettőnk között, még ha csak egy pillanatra is. Az intuíciómmal dolgozom, amit nehéz szavakba foglalni.

* * *

Ez egy nagyon félelmetes terem. Utoljára akkor voltam ilyen teremben, amikor fizikát és kémiát tanultam. Akik nem hallották, amit reggel mondtam, az az ő bajuk. Most elkezdem egy másik irányból megközelíteni azt, hogy mit lehet elmondani egy ilyen különleges kapcsolatról, mint a pszichoterápia.

A pszichoterápia egy kapcsolat, emberi kapcsolat, és nem más, mint bármely más emberi kapcsolat. Más a kapcsolat apa és fia, szeretők, tanár és diák közt, és más terapeuta és páciense között is. De sokak szerint, ha pénzt adnak, hogy figyeljenek valakire, az nem emberi kapcsolat. De a prostituált és aki használja, az is egy emberi kapcsolat, ott is fizetni kell. Fontos lenne megkülönböztetni a pszichoterapeutát a prostituálttól. Viszont sok prostituált nagyon jó pszichoterapeuta, és sok pszichoterapeuta jó prostituált.

De mi a különbség köztük? A prostituáltnak azért fizetnek, hogy eljátssza azt, amit én akarok. Kielégíti a vágyaimat. Olyan jól játszik, hogy nem is jövök rá arra, hogy ő egy szerepet játszik.

Egy jó pszichoterapeutának pontosan az ellenkezőjét kell csinálnia. Meg kell éreznie, hogy a beteg mit akar, hogy ki akarja, hogy ő legyen neki, és azért sem teszi azt. A pszichoterapeuta nem elégíti ki a beteget, a prostituált igen. Az indulatáttételt másképp kezeli a prostituált és a pszichoterapeuta. Az ára az ilyen dolgoknak minden világvárosban pontosan ugyanannyi. Az előkelő prostituált ugyanannyiba kerül, mint az előkelő pszichoterapeuta, a közönséges prostituált pedig ugyanannyiba kerül, mint a közönséges pszichoterapeuta. Hogy ennek van-e mélyebb igazsága, rátok bízom.

A fontos az, hogy amikor a terapeuta megérzi, hogy a páciense mit akar, milyen szerepet kéne eljátszania, érezze meg, hogy ez a nyomás milyen irányból jön, és tükrözze azt vissza. Nem eljátssza, hanem elmondja a páciensnek, hogy ő mit érez most.

Ha valakinél megérzem, hogy utálom, előbb megnézem, szoktam-e így utálni embereket, amit nem szoktam. De igazából ő hipnotizál engem arra, hogy utáljam őt valami ok miatt. Erről pedig beszélnünk kell. Azt kell mondanom, hogy én utálom magát, ezért beszéljünk most arról, hogy valaki utálta-e már így az életében. Az érdekes az, hogy a normális életünkben is, csak ott nem nézzük meg, az ember belekényszerül azokba a szerepekbe, amit a szüleink játszottak velünk gyerekkorunkban. Ha én utálom őt, valaki utálta őt gyerekkorában. Feln őve ilyenné van téve. Engem is ilyenné tesz, de ha én is hagynám, bajban lenne. De az érdekes az, hogy ő nagyon jól érezné magát abban a kapcsolatban, ha én épp úgy utálnám, ahogy a családja utálta, mert hozzá van szokva. Érdekes, miért szeretjük azt, ami volt, amihez hozzá vagyunk szokva. Mert megszoktuk. Ha én nem leszek olyan, mint a családja, először azt hiszi, hogy ez csak egy álarc, a háta mögött pedig én is olyan vagyok.

Szomorú dolog, ahogy a szegények még szegényebbek, a gazdagok pedig még gazdagabbak lesznek. Ahogy kimegyünk a világba, és normális, szerető embereket arra késztetünk, hogy kínozzanak minket és ne szeressenek. Ez egy gyors és észrevehetetlen hipnózis, ahogy ilyen embereket keresünk vagy képezünk ki.

Egy svájci pszichiáter mondta azt, hogy a szerelemnek az a titka, hogy akihez vonzódunk szexuálisan, az olyan, mint az anyánk volt. Ha az anyánk kedves és jó anya volt, akkor nincs gond. De ha az anya kínozott valahogy, akkor olyan emberekbe leszek szerelmes, akik pont úgy fognak kínozni. A nemek között ebben nincs különbség, mert ez egy olyan nagyon korai élmény, amikor a papa még sehol sincs. A szexualitás lényege a testi egyesülés. Ennek az az előzménye, ahogy kijövünk az anyánk testéből. Ha szerencséd van, az anyád szoptatott téged, ha nem, akkor már azzal is kínozott, hogy nem szoptatott. Akkor olyan szeretőt fogsz találni, aki nem fog szoptatni, aki megvonja tőled azt, amit a leginkább kívánsz. A felnőttkorban elért testi kapcsolat, a szexualitás csecsemőkorban teremtődik meg. A születés és az első év meghatározza, ki után vágyunk.

Ha az van, hogy valaki szeret, de te nem tudod kívánni, és valaki nem szeret, de te kívánod, akkor csak egy dolgot lehet tenni. Azt, hogy aki után szexuálisan vonzódsz, ahhoz ne is szólj. Mert már tudod, hogy a szexuális vonzódásod olyanhoz fog vezetni, aki nem fog téged szeretni, mert az anyád nem szeretett. Akaraterővel meg kell bontani a szokást. Olyanokkal kell kapcsolatot létesíteni, akik szeretik az embert, mert azt azért észre lehet venni, még ha szexuálisan nem is érdekes az illető. És várni kell. És a jó barátság kellős közepén, talán hónapok vagy évek múltával a szexualitás egyszerre csak fellobban. Jobb így, mintha először óriási lenne a szexualitás, de ellobbanna, mert nincs szeretet a kapcsolatban.

A pszichoterapeutának az a feladata, hogy megőrizze magát középen, ne hagyja, hogy bármerre nyomják, és mindig visszatükrözze, hogy miért nyomsz engem errefelé, miért akarod, hogy én ilyen legyek? És nem kell olyanná lenni.

A legnehezebb probléma az, amikor egy férfi terapeuta találkozik egy olyan nő pácienssel, akit kiskorában az apja vagy a bátyja szexuálisan zaklatott. Az ilyenek igen gyakoriak, és titokká válnak örökre. Elfelejtetté és elfojtottá. De egy terápiás helyzetben, a hipnotikus örvény, amit a páciens a terapeuta felé fog irányítani, pont olyan, hogy felkeltse a terapeuta szexuális érdeklődését, hogy ismétlődjön meg az elfojtott emlék. Hisz az elfojtott emléket el kell játszani, még egyszer át kell élni, ahányszor lehet. Amire nem tudunk emlékezni, azt meg kell tenni. Amíg nem emlékszünk rá, ismételjük ugyanazt és ugyanazt, remélve, hogy legközelebb rájövünk, miről szól.

Az a terapeuta, akit az örvény behúz a csőbe, az még jobban bántja azt a nőt, mint ahogy eddig bántva volt. A legszemetebb dolog az, amikor a terapeuta szexuálisan hozzáér a pácienséhez. Másképp hozzáérni páciensekhez, az teljesen rendben van. Vágy nélkül lehet. Egy magyar pszichoanalitikus, Ferenczi Sándor volt az úttörője az ölben tartásnak, ami Freudnak nem nagyon tetszett, de őt nem érdekelte.

A nagy szexuális vonzódás érzete azt jelenti, hogy ezt a nőt valaki gyerekként szexuálisan kihasználta, amikor nem lett volna szabad. Ezek példák arra, hogy a terapeuta milyen ingoványon dolgozik, és milyen veszélyes annak lenni.

Szeretni és nem kívánni, illetve kívánni és nem szeretni, milyen anyai attitűd esetén alakul ki?

Mindenkinek az anyja azt mondja valószínűleg, hogy én nagyon szeretlek. És mindenki azt mondja, hogy az anyja nagyon szerette. De a vágy és a szeretet a nyelvben is nagyon össze van keverve. Pl. ha azt mondom, hogy nagyon szeretem a marhahúst, ez nem jelent egy nagyon erős szeretetet a marhával szemben, akinek a húsát eszem. Ugyanazok a szavak más kontextusban mást jelentenek. Ha valamit eszem, akkor azt szeretem, de közben el is pusztítom. Sok anya úgy szereti a gyerekét, hogy közben el is pusztítja. De a szavak hipnotikusak. A hipnózist szavakkal indukálják. Ha az anyád azt mondta, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, akkor közben meg is evett téged. És minden tanár, és szülő, és a pszichoterapeuta is, ha rossz, éhes! Ha a család egy színjáték lesz, akkor a szülők eljátszatják a gyerekekkel az általuk írt szerepeket. Pl. az anya elhatározza, hogy az ő fia orvos lesz. Ez az éhség. Neki kellett valaki, egy fiú, aki eljátssza ezt a szerepet, hogy büszke lehessen rá. Ha ezt a szerepet a fia nem játsza el, azt hiszi, hogy a barátai nem fognak róla jót gondolni. Aki megmondja azt, hogy kinek kell lenned, azok nem szeretnek. Nekik vágyaik vannak. Vágynak arra, hogy te egy bizonyos fajta ember legyél.

Aki szeret, az kertészként körülvesz téged, mint egy növényt mindazzal, ami a növénynek jó. Egy jó kertész nem akar egy bizonyos növényt másnak növeszteni, mint ami. Sajnos mi gondolkodunk és szavakkal próbálunk hipnotizálni, hogy legyél az, akit én akarok, hogy te legyél. Ez mind vágy, és semmi köze a szeretethez. A szeretet nem akar semmit. A szeretet egy olyan energia, hogyha megihlet engem, akkor azt adom neked, ami neked kell, hogy te az legyél, aki te akarsz lenni. Nem nekem, neked. Szeretni csak úgy lehet valakit, ha megismerem, megismerni pedig csak úgy, ha szeretem. Nem lehet szeretni valakit, ha nem ismerem, és nem lehet megismerni azt, akit nem szeretek.

* * *

Kérdezzétek meg magatokat, hogy az anyátok és az apátok valóban ismer-e titeket? Szerencsés az, aki azt mondja, hogy igen. Az én anyám azt mondta, jobban ismer engem, mint bárki más. De hazudott! Ez nem volt igaz. Ő csak azt akarta hinni. Az is egy hipnotikus szuggesztió volt, hogy amikor olyat tettem, ami nem illett bele a forgatókönyvébe, akkor olyasmit mondott, hogy ez nem az én fiam, hogy az én fiam ilyet nem csinálna. Ez egy rettenetesen erős hipnózis. Mert ha én önmagam akarok lenni, akkor ő úgy definiál engem, hogy én nem lehetek önmagam, amikor olyat csinálok, amit ő nem akar, hogy csináljak.

Nemrég dolgoztam egy úgynevezett skizofrén nővel, akit a pszichiáterek annak neveztek ki, aki azt mondta nekem, hogy neki van egy ikertestvére. A pszichiáter azt mondja erre, hogy ez egy téveszme. Én csak úgy beszélgettem vele, és komolyan vettem, pont úgy, mint ahogy komolyan veszem egy költő versét, amikor azt írja, hogy belőlem kettő van, és akkor nem fogom azt gondolni, hogy ez a költő egy skizofrén. Akkor elgondolkodom azon, hogy az mit jelenthet, hogy belőlem kettő van. A nő esetében pontosan az történt, amit az előbb mondtam. Kb. tizenhárom éves koráig az anyja azt mondta, hogy ő olyan jó kislány volt, és hogy semmi baj nem volt vele. Tizenhárom éves korában pedig rohadt dögnek nevezett, mondja az anyja. Ezért zárták be egy elmegyógyintézetbe. Nagyon kell vigyázni, nehogy rohadt dögnek nevezzétek az anyátokat, mert becsukhatnak titeket egy elmegyógyintézetbe, és ott majd pácienssé képeznek ki. Ez egy olyan karrier is lehet majd ott. Az anya tehát azt mondta, hogy ilyet az én kislányom nem csinál. Ez az okos kislány erre pedig azt mondta, hogy akkor kettő van belőlem. Van egy jó kislány, akit az anyám szeret, és az, aki nem az anyám kislánya, de ő is van, mert én csinálom. Hát akkor pedig biztos az ikertestvérem az.

Az anyámnak is volt anyja, és annak is. Milyen a hatás így?

Ez a negatív folyamat nem megállíthatatlan. És nem kell hibáztatni a mamát. Annak ellenére, hogy én így játszom azzal, hogy nekem milyen ronda mamám volt, én egyáltalán nem hibáztatom őt. A családok egymást követő generációi egyre jobban érvényesülnek a társadalomban. Ahogy a zseniknél kb. három generáció kell ahhoz, hogy valaki zseni legyen, így van ez a skizofréneknél is. Három generáció kell ahhoz, hogy valakit kinevezzenek skizofrénnek.

Nem azt mondom, hogy vádolni kell a mamát, hanem azt, hogy ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, ahhoz az kell, hogy rájöjjünk arra, hogy a mamánk mit csinált velünk. Nem kell vádolni, de tudni kell, hogy mi történt. Ha el tudod már mondani, hogyan bánt veled a mamád, akkor meghasadhat érte a szíved, hogy az ő mamája is azt tette, sőt általában még rosszabbat.

Ez a lány azt is mondta, hogy a bátyja, az nem a bátyja. Ez megint egy téveszme a pszichiáterek szerint. De engem egy páciensem tanított meg arra, a vérfertőzés kapcsán, hogy amikor egy apa szexuálisan használ egy kislányt, akkor az a kislány abban a pillanatban árva is lesz. Azt jelenti a dolog, hogy az apa nem akar az apja lenni, és akkor nem is lesz az. Az apa archetípusba az nem fér bele, hogy szexuálisan játszon a gyerekével. De anyja sincs már, őt is elvesztette. Mert erről nem tud beszélni az anyjával. És amikor egy ilyenről nem tudunk szabadon beszélni, elveszítjük a kapcsolatunkat. Minden más közlés ennek a legfontosabbnak a helyét foglalja el, annak, hogy az apám szexuálisan használt. Akit tehát az apja szexuálisan használt, az árva lesz.

És ha a Lipóton ez a lány azt mondja, hogy az én apám és az én anyám nem az én apám és nem az én anyám, akkor az nem egy téveszme. Akkor az a valóság, és úgy próbálja megmondani azt, amiről nem szabad beszélni, ahogy tudja. És amikor a lány azt mondta, hogy a bátyja nem a bátyja, akkor azt mondta, hogy a bátyja szexuálisan molesztálta őt, és akkor már nem a bátyja lesz ő, hanem a szeretője.

Beszélek arról, mi az a trauma. Szerintem senki nem megy el egy pszichoterapeutához, anélkül, hogy valaki ne bántotta volna. Senki nem bolond. De ha valaki bánt, és arról nem szabad beszélni, abba beleőrülünk. És attól függően, hogyan bántottak, és arról mennyit lehetett elmondani, attól függően diagnosztizálnak a pszichiáterek neurotikusnak, borderline-nak vagy skizofrénnek. A diagnózis arra való, hogy megvédje a pszichoterapeutát attól, hogy azzal foglalkozzon, hogy ki bántotta ezt az embert és mi fáj neki.

De a legnagyobb fájdalom nem a trauma, attól még nem fogsz megbolondulni. De ha erről nem lehet beszélni, és úgy kell tenni, mintha nem is történt volna semmi, az már sok az emberi idegrendszernek.

Van Freudnak az a híres esete, a Farkasember, aki látta, amikor az apja beletette a péniszét a húga szájába. Ezt elmondta a dajkájának, aki meg elmondta az mamájának. A mama pedig az ő füle hallatára azt mondta, hogy a kicsi biztos álmodta. Ha a mama ezt mondja, akkor az minimum azt jelenti, hogy erről nem lehet beszélni. Ez megingatta a bizalmát az egész emberiségben, és a nyelvben is. Mi a beszéd értelme, ha nem hisznek benne?

A skizofrének szósalátával beszélnek, de miért ne, ha lehet, soha senki még nem hitt nekik. Ha a nyelv elárulta őket, akkor most ők árulják el a nyelvet.Askizofrén olyan valaki, akit nagyon bántottak, és aki úgy él, ahogy tud. A legjobb terápia pedig az, bármennyire is nem értik a pszichiáterek, hogy komolyan kell venni. Mert azt egyből megérzik, hogy van valaki, aki komolyan veszi, aki figyel rá, aki elhiszi, amit mond. Hogy van valaki, akinek fontosabb az, hogy én ki vagyok, minthogy megmondja nekem, hogy kinek kell lennem.