Arisztotelész három csoportra osztotta a tudományokat. Az elsőbe az elméleti tudományok tartoznak, pl. ilyen a matematika és a fizika. A második csoport a produktív tudományoké, ami tesz valamit, ilyen pl. az orvostudomány vagy a technikai dolgok. A harmadik csoport a gyakorlati, mindennapi tudományoké, mint az etika, a moralitás és a politika.

A pszichoterápia szerintem a gyakorlati, mindennapi tudományok egyike, és ott a helye, ahol az etikának, a moralitásnak és a politikának van. Semmi köze sincs az orvostudományhoz. Egy rettenetes hiba, hogy az orvostudomány kisajátította a pszichoterápiát, ahogyan árt azoknak, akik a kezeik közé kerülnek. Mert ha egy embert úgy kezelünk, mintha tudnánk, hogy kinek kell lennie, akkor pont ott vagyunk, mint az éhes mamákkal. Azt lehet tudni, hogyan kell a csontoknak összeforrni, de hogy hogyan kell egy jó Feldmár Andrásnak lenni, az nincs leírva sehol. Nem születtem használati utasítással, hogy hogyan kell használni, hogyan leszek jó. Nincs technika arra, hogyan kell jó embernek lenni. Az orvostudománynak semmi köze sincs a pszichoterápiához, úgy, ahogy a fizikának, a kémiának és a matematikának sincs köze hozzá.

Azért jönnek az emberek egy pszichoterapeutához, mert valami fáj, valami problémájuk van az élettel. Erre nincs megoldás, ez nem technikai dolog. Azért jönnek, hogy legyen egy olyan kapcsolatuk, ahol megáll a világ egy kicsit. Ahol először talán az életükben elgondolkodhatnak azon, ki is vagyok, és mit akarok én. Mik az én vágyaim, ahhoz képest, hogy milyen vágyakat injekcióztak belém, miután már kiszívták az én vágyaimat, hogy másoknak elfogadható vágyaim legyenek. Miután abból, ami valóban vagyok, már kiürítettek, és teletöltöttek olyan dolgokkal, amit elképzeltek, hogy az jó nekem.

És akkor úgy 30-40 éves korunkban minden nagyon fáj. Össze vagyunk keveredve, semmi sem jó, meg akarjuk magunkat ölni, unatkozunk, beszorulunk. Miért? Mert nem tudjuk, mit akarunk. Mert elfelejtettük, kik vagyunk. Mert eddig senkit sem érdekelt, ki vagyok, mindenki csak azt akarta, hogy legyek neki valaki. Szerencsére a világon van egy-két olyan ember, akihez el lehet menni, aki valóban nem akarja, hogy én bárki más legyek, mint önmagam, és ad egy kis időt, hogy megtaláljam magamat.

Az angol "nowhere" azt jelenti, hogy sehol. A "now here" pedig azt jelenti, hogy itt és most. Ez a pszichoterápia lényege. Hogy az ember ott úgy érezze magát, hogy sehol sincs, és remélhetőleg a terápia végére megérkezik. Itt lesz. Most és ő. Nem valakinek a vetülete, valaki vágyának a vágya, nem a dédapukájának az ideája vagy szelleme, amit neki el kell játszania. Tehát egy színdarabból az ember kiszállhat, és nem kell mindig színészkednie. Egy rettenetes terhet rak le az ember, amikor azt mondja, hogy én nem fogok többet színészkedni. Ez volna a vége a szorongásnak. Bevehettek annyi tablettát, amennyit akartok, a szorongásnak soha nem lesz addig vége, amíg színészkedésnek nincs vége. Addig, amíg nem kell így meg így tenni, amíg nem veszed magad körül emberekkel, akik megengedik, hogy önmagad légy.

Mit gondolsz a nevelésről?

Minél kevesebb, annál jobb. Erről a szóról csak negatív asszociációim vannak.

A nevelés idomítás?

Igen. A legtöbb nevelés azzá válik, ami nem, az ritka. A szerencsés az, ha az ember olyan családba születik, ahol a mama és a papa szeretik egymást. Minél inkább szeretik egymást, annál kevésbé kell nekik a gyerekük szeretete. Annál inkább meg tudják engedni maguknak, mert egymást kielégítik és segítik, egymással nagyon fontos kapcsolatuk van, hogy ne szívják el a gyerek életét. Minél rosszabb a kapcsolatuk, annál inkább vár mindegyik valamit a gyerektől.

Én csak arra neveltem a gyerekeimet, hogy ha azt mondom, hogy elegem van, akkor hagyjanak békén. Ez nevelés. Nem azért, mert az nekik jó, hanem mert nekem jó. Semmi, amit azért teszünk a gyerekkel, hogy az nekik jó, az nem jó. Úgy lehet egy gyereket bántani, hogy azt mondom, hogy amit teszek, azt a te érdekedben csinálom. Ilyen nincs.

Biztos? A lányom meg akart nézni egy horror filmet, és én nem engedtem neki.

Miért? Miért ne? Ha meg akarja nézni...?

Megmérgezi a lelkét.

Ha te nem engeded meg, az nem mérgezi jobban?

Biztos, hogy mindent meg lehet engedni a gyereknek?

Nem. Dehogyis. Semmi sem biztos, amit mondok. Egy szavamat se hidd el. Én csak azt mondom, amit én hiszek. Lehet, hogy a Lipótról szöktem meg. Kanadában egy ekkora teremben ültem 4-5 emberrel. A TV-ről beszélgettünk. Nekem van két gyerekem. A fiam 25 éves, a lányom 22. Mindketten szeretik az életet, úgyhogy eddig minden rendben van. Náluk azt vettem észre, hogy minél kevesebb a szabály a házban, annál boldogabbak, és annál könnyebb az én életem is. Mert ha szabályokat állítok fel, akkor nekem ott kell lenni, hogy ellenőrizzem azokat. Mert ha van egy szabály, és én nem tudok ott lenni, akkor az egy rossz szabály. Én soha nem tiltottam meg, hogy TV-t nézzenek. De ha bármi volt, ami őket jobban érdekelte, akkor egyáltalán nem néztek TV-t. Rájöttem, hogy a szülőknek sokkal könnyebb a TV-t adagolni, minthogy a gyereket olyan élményekhez segítsék, ami érdekesebb a TV-nél. A gyerekek nem hülyék. Ha TV-t néznek, azért teszik, mert semmi érdekesebb nincs az életükben. Ha egy kutya bemegy az iskolába egy órára, és minden gyerek azt nézi, akkor ezt úgy oldják meg, hogy vigyáznak, nehogy több kutya bejöjjön az iskolába. Ez hülyeség. Ha egy kutya érdekesebb egy tanárnál, akkor a tanárt kéne kizárni az iskolából.

Én engedném nézni a horrort, legfeljebb ott lennék, ha nagyon félne, hogy belém kapaszkodhasson. Ki tudja, hogy mi a félelmetes egy gyereknek? Emlékszem, hogy az ostrom után még nem voltak hidak. Apám a Duna jegén ugrálva vitt át Pestre, megnézni aWalt Disney Pinoccióját. Én még életemben nem ijedtem meg annyira, mint attól a filmtől. Amikor a bálna megette és kiabált az apja után. Én akkor nagyon sírtam, de most mégis itt vagyok.

A fiam két éves volt. Egyedül voltunk otthon, és nagyon fáradt voltam, és ő csak sírt. Egyszer azon vettem észre magam, hogy vagy fél perce szorítom a kezét és rázom. Ez hülyeség! Úgy megijesszem, hogy ne sírjon? És tisztán emlékeztem az anyámra, aki egy ilyen szorítós és rázós anya volt, és ahogy én ugyanazt tettem a fiammal. De azóta nem tettem ezt vele. Tehát a dolgokat meg lehet állítani. Hogy mennyit nem tudtam megállítani, azt nem tudom. De ha a szüleim öt tonna szart tettek a hátamra, én csak két és felet tettem a gyerekeimre.

Ha megtiltok valamit a gyereknek, lelkiismeretfurdalásom van.

Ha én lennék a helyedben, hallgatnék a lelkiismeretemre. Én csak azt tiltanám meg a gyereknek, hogy átszaladjon az úton anélkül, hogy szétnézne. Mert ez életveszélyes. De ha mindig velük lehetnék, talán még azt sem tiltanám meg.

A szülőknek vagy kapcsolatuk van a gyerekkel, vagy szabályokat állítanak fel. Ha van kapcsolat, akkor szabály nem kell, ha nincs kapcsolat, akkor szabály kell. De sajnos nincsenek szabályok arra, hogy mi a jó és mi nem. El kell határozni dolgokat, az pedig szerencsejáték. Minden elhatározás egy fogadás. Amikor tiltasz, arra fogadsz, hogy az jó. Hogy mi jön be, nem tudom.

A gyerek tudja, mi a jó neki, vagy előbb-utóbb rájön?

Nem vagyok benne biztos, hogy tudja. Abban vagyok biztos, hogy erős ahhoz, hogy sok hibát csináljon, ha te is mögötte állsz. Ami a tanulást nehézzé teszi, az, hogy amikor hibát csinálunk, akkor valaki megszégyenít minket. A nevelésben a legfontosabb az, hogy a gyerekeink számtalanszor hibázhassanak anélkül, hogy megszégyenítsük őket. Akkor lassan megtanulják, hogy mi jó és mi nem jó nekik.

Elmondok egy történetet. Van egy észak-amerikai indián barátom, aki törzsfőnök és fafaragó is. Az apja és az apjának az apja is faragott már. Amikor egy totemoszlopot faragott a múzeumnak, a kisfia segített. A fia ült az oszlopon, és egy baltával, ami nagyon éles volt, a keze felé dolgozott. Nem félsz, hogy levágja az ujját? - kérdeztem az apjától. Azt mondta, hogy félek. De ha megtiltanám vagy megmutatnám neki, soha nem lenne faragó. És én szeretném, hogy az legyen. De csak úgy lesz faragó, ha a saját hibáiból tanul. Én csak azt remélem, ha megvágja magát, akkor az egy kis vágás lesz, vagy összevarrják majd. De ha az egyik ujját levágja, akkor is faraghat még. De ha szólok neki, úgy megutál engem, és a faragást is, hogy soha nem fog fával dolgozni. Nagyon okos ember! Szerintem ez a nevelés lényege.

Vannak-e támpontok, hogy valaki a saját személyiségévé válhasson? Hol van az, hogy valaki ő maga?

Ez is a neveléssel kezdődik. Az a szó, hogy idefigyelj, az nagyon rossz. És hányszor mondták ezt az iskolában, és a szüleink is. De középkorúan mondhatom azt, hogy nem akarok odafigyelni, ahová mindenki akarja, hogy figyeljek. Azt, hogy ki vagyok, ott találom meg, hogy hová figyelek, ha senki nem mondaná meg, hogy hová figyeljek. Itt vagyunk mások. Egy kisgyerek, lehet nagyon odafigyel a növényekre, egy másik a bogarakra, egy harmadik olvas, a negyedik zenél. De aki zenél, annak azt mondják, hogy olvass! Aki olvas, annak azt, hogy zenélj! Aki zenél, annak azt, hogy tornásszon...! Ha komolyan veszed magad, kezdheted azzal, hogy "hová figyelnék, ha nem oda figyelnék, ahová mondták, hogy figyelni kell". Tehát úgy szentelném fel magam, úgy találnám meg önmagamat, hogy észre venném, mire figyelek, aztán komolyan venném azt, mert az vagyok, amire figyelek. Ami érdekel. Ha azt teszed, amit nem akarsz, és nem azt teszed, amit akarsz, akkor beteggé teszed önmagadat. Ez a pszichoszomatika első szabálya.

Észre kell venni, mire figyelünk. Egy páciensem azt mondta röhögve, hogy a figyelme mindig meztelen nőkre irányul. Azt mondtam neki, hogy miért ne? Ez egy kedvenc mondásom. És ő komolyan vette. Ma ő Kanada egyik legjobb fotósa, és sok meztelen nőt fényképezhet. És sokkal boldogabb, mint amikor vegyészmérnök volt.

De ütköznek a rövidtávú és a hosszú távú dolgok. Én tanulni akarok, de mondjuk nem most.

Igen. A legnehezebb a különböző rétegeket összehangolni. Amit akarok, az egy nagyon komplex dolog. Ha tanulsz, akkor az a fontos, hogy azért tanulj, mert te akarsz tanulni, és nem a mamád. Hogy a te céljaidért tegyél. Fel kell ébredni. Egy francia pszichoanalitikus mondta, hogy először csak úgy létezünk, hogy a szüleink kimondanak minket. Hogy először nincs saját nyelvünk.Mintha a családból kidobnának minket egy bizonyos irányba. És addig repülünk, amíg magunkhoz nem térünk, és akkor körülnézünk, és automatikusan megyünk tovább. És akkor jön a krízis. Hogy menjünk-e arra tovább, vagy változtassuk meg az életünket, és menjünk arra, amerre mi akarunk menni?

* * *

Beszélek egy kicsit az LSD-ről. Meglepő, hogy ezt Magyarországon kábítószernek hívják. Máshol nem. Lehet, hogy ez egy nyelvi hiba. Az alkoholt nem annak hívják, pedig szerintem az alkohol kábítószer, mert az úgy elkábít, hogy nem vagyok az eszemnél. Hogy kevesebb vagyok,mint voltam. A legtöbb gyógyszer, amit egy pszichiáter felír, az is kábítószer. Minden fájdalomcsillapító, nyugtató, antidepresszáns az, de a heroin és az amfetaminok is. De hogy az LSD kábítószer lenne? Hát az ember esze megáll! Mert az pont az ellenkezőjét csinálja. Felébreszti az elkábított embereket. Az LSD az a pszichológiának, mint a mikroszkóp a biológiának, vagy a teleszkóp a csillagászatnak. Hol lenne a biológia és a csillagászat, ha azt mondanák, hogy a mikroszkóp és a teleszkóp kábítószer? Hogy ne nézz bele, mert elájulsz! Hozzászoksz! Hogyha egyszer belenézel a teleszkópba, akkor még a szakállad is odafagy a kemény téli éjszakákon! Be kell tiltani! A mikroszkóp meg egyenesen kisebbrendűségi érzéseket kelt!

Legalább három módon lehet az LSD-vel játszani. Az elsőben beveszel egy pici adagot, és elmész szórakozni. Ez engem nem érdekel. Ez nem tesz semmit. Olyan, mintha az ember bepiálna. Terápiában kétféle úton használtak eddig LSD-t, legálisan és illegálisan is. Ez a pszicholitic és a pszichodelic terápia. Az elsőben 150-300 milligrammot adnak hetente háromszor annak, aki kéri, nem az akarat ellenére, mert akkor az kínzás lenne. A pszichodelic az, amikor az ember egy napot rászán, és reggel bevesz 1000-1200 milligrammot, és akkor késő estéig utazik. Az ember bepakol, és nem ér haza estig. De akkor nem üres kézzel érkezik haza. Mert ha átadod magad az élménynek, akkor úgy térsz haza, hogy lesz valami a kosaradban. És akkor meg lehet nézni, hogy mivel érkeztél haza, és sokáig lehet benne gyönyörködni. Terápiában soha nem veszik be az LSD-t egyedül. Azt mindig egy olyan valakivel veszik be, aki már nem fél tőle.

A legtöbb pszichiáter egyébként azért pszichiáter,mert pszichofóbiában szenved. A pszichofóbia egy rettegés és félelem az embernek a saját lelkétől, és a többi ember lelkétől, és lelki megnyilvánulásaitól. Ha az ember nagyon fél a saját lelkétől, és mások lelkétől is, akkor próbálja szabályozni azt, mint mindent, amitől félünk. Tehát ha félek, hogy megbolondulok, akkor pszichiáter leszek. Ez pont olyan, mintha tudnám, hogy bűnöző lelkem van, és akkor inkább rendőr leszek, mint betörő. Ha félek a lelkemtől, akkor inkább pszichiáter leszek, mint elmebeteg. Ez ugyanannak a dolognak a két oldala. Egy pszichiáter nem a megfelelő ember arra, hogy velem legyen, amikor LSD-t veszek be, mert valószínűleg - hacsak nem egy különleges ember - nem tud majd velem lenni félelem nélkül. Az tud velem lenni félelem nélkül, aki már ismeri az LSD útját, aki már ismeri a saját lelkét, aki tudja, hogy mi történik és mi nem, amikor az ember megszűnik azon a szinten létezni, ahol általában vagyunk, mondjuk az egonkkal. Mert az LSD feloldja az ember énjét. És megengedi, hogy az ember beláthasson azokra a helyekre, amikről mióta a világ világ, és az ember ember, különleges embereknek mindig voltak élményei, amelyekből az úgynevezett vallásos élmények is keletkeztek. Nem úgy, ahogy a vallás az egyházakban van, hanem ahogy az embereknek vallásos élményeik vannak. A vallásos élmény központja az, amikor úgy érzem magam, hogy egy nagyobb rendszernek csak egy kis része vagyok. Amikor nagyon együtt érzem magam valami nagyobb rendszerrel. Ez az, ami a világ minden részén a központja a vallásos élményeknek.

Van egy japán szó, a "dzsirik". Ez a saját erő vagy akarat útja. A nyugatiak ezen haladnak. De a japánok tudják, hogy van egy másik út is, a "tárik". Ezen az úton az ember elhagyja azt a képet, hogy én a saját magam erejéből tudok élni. Azon az úton odaadom magam valakinek, azt, ami az élet. És azt érzem, hogy valami engem él. Nem én élek, hanem valami él engem. Mintha az alma érezné, hogy ő valahogy része a fának. ő nem csak egy alma, hanem annak a fának a gyümölcse. Össze van nőve a fával. Ezen a másik úton az ember megérzi, hogy mi mindannyian a világmindenség gyümölcsei vagyunk. Ugyanúgy, ahogy az almafa almázik, a világmindenség emberezik. Ha a világmindenség nem emberezne, akkor mi nem ülnénk itt. Mi vagyunk a világmindenség gyümölcsei. És a gyümölcs nem olyan hülye, hogy azt mondja, én egy alma vagyok az akaratommal. Én alma akartam lenni, és most itt vagyok, büszke vagyok arra, hogy milyen alma vagyok. Ilyen hülye alma nincs, de sok hülye ember van, aki azt hiszi, hogy ő a saját erejéből olyan okos ember. Ahelyett, hogy rádöbbenne, hogy a világmindenség őt gyümölcsözte. És hogy valami éli őt. Nem én élek, nem én akarok, hanem valami akar engem.

Ahogy én erről beszélek, azok talán csak szavak. De sok mód van rá, hogy ez élmény legyen, ne csak szó. Ne csak egy ötlet. Az LSD megengedi neked, hogy egy ilyen élményed legyen. Sokan azt mondják, hogy ez egy spirituális betörés, hogy ezt nem szabad így csinálni. Mert az ember betör egy olyan helyre, ahová nem szolgálta meg, hogy belépjen, mert az odavezető utat nem járta be. De az LSD sok embernek megengedte, hogy meglássa, van ilyen út és hely. És azért nem lehet rászokni, mert ha az ember egyszer meglátta, hogy van ilyen, akkor nem kell többet újra megtalálnia azt. Mint amikor az ember azt hitte, hogy a felhőknél vége a hegynek, de aztán kiderült, hogy a felhők felett is folytatódnak a hegyek. De ezt nem kell mindig felfedezni, hanem inkább fel kell oda egyszer mászni. És amikor az ember elhatározza, hogy oda akar menni, ahová az LSD megengedte, hogy benézzen, akkor feltárul a keleti ember világa, és rájön, hogy az életben bizonyos utakat lehet követni. Megint az ember figyelmére kell vigyázni. Minden meditáció, akár buddhista, akár hindu, bármilyen keleti pszichológia, az mind ugyanoda vezet, ahová az LSD azonnal beenged.

Azért olyan ijesztő sok embernek az LSD bevétele, mert az ember akarata megszűnik abban a pillanatban, amikor az LSD hatni kezd. Akkor úgy érzed, hogy elolvadsz, és az akaratod nincs tovább. Hát az egy rettenetesen ijesztő dolog. De ha van valaki melletted, aki vigyáz rád, akkor nagyon jó az embernek elengedni egyszer az akaratát. Az ember csak úgy úszik a világmindenség tetején, és semmit nem kell csinálni, hogy nekem nem kell élnem magam, hisz valahogy úgyis élek. És amikor az ember át tudja magát adni a relaxációnak, akkor pontosan ugyanoda kerül, mint a meditáció végén. Az emberek beszélnek olyan tudatállapotokról, ahol megvilágosodás van, ahol az ember látja, hogy minden illúzió, hogy ahogyan élünk, az csak szemfényvesztés, de nem ez a valóság, nem ez az igazság.

Nagyon érdekes, hogy a pszichiáterek azt mondják, hogy az LSD az hallucinációt okoz. És nem veszik észre, hogy az LSD-n keresztül meg lehet egy olyan valóságot élni, amihez képest a mindennapi valóságunk a hallucináció. Ha ezen elgondolkodtok, rájöhettek, hogy miért illegális az LSD, és miért nem szabad arról úgy beszélni, ahogy én teszem. Mert ki akarja azt, hogy az emberek rájöjjenek arra, hogy a társadalmi rend, az csak egy illúzió? Hogy van egy másik rend, ami sokkal fontosabb, mint a társadalom rendje. Egy mély szinten az LSD egy valóban forradalmi találmány. Minden időben, a világ minden részén az emberek találtak egy növényt, ami megengedte nekik, hogy egy más tudatállapotba kerüljenek, mint a normális. Észak-brazíliai indiánok egy növényből teát főznek, amit "jagé"-nak hívnak vagy "ayahuasca"- nak. De amikor én Kanadában ittam ezt, akkor nekem abban a pillanatban, amikor hatni kezdett, megjelent az esőerdő szelleme. Ott Kanadában. Pontosan ugyanúgy éreztem magamat, mintha az esőerdő kellős közepén lennék, annak ellenére, hogy Brazíliában soha nem voltam. És mindenkinek ez az élménye, aki ezt a teát issza. El tudjátok képzelni, hogyan érezné magát egy racionálisan gondolkodó pszichiáter vagy pszichológus, akinek arról kezdenék beszélni, hogy a növényeknek szellemük van, és bizonyos módon érintkezésbe lehet lépni velük? Hát ez már elég ahhoz, hogy a Lipótra vigyenek, ugye? Hisz ez egy téveszme. És itt jön be a politika. Merthogy nektek azt hazudják, hogy az LSD egy kábítószer; az nem tudomány, hanem politika. Mert akinek hatalma van, az kontrollálni tudja, hogy mit szabad és mit nem szabad. Ez a hatalom kérdése, és nem a tudományé.

Az LSD hatása az, hogy előbb-utóbb olyan élményben lesz része az embernek, amiben meghal. Tehát ha az ember komolyan veszi azt, amit a görögök ajánlottak, hogy csak egy célunk van itt a Földön, hogy gyakoroljuk a meghalást, akkor annak egyik módja az LSD. Valami nagyon érdekes dolog történik akkor, amikor az ember meghal, mert akkor rájön arra, hogy milyen értékes az élete. Addig a pillanatig, amíg az ember el nem jut arra a pontra, hogy szembenézzen a halállal, egy nagyon mély és igaz szinten, addig az ember sokat panaszkodik. Ha ismersz valakit, aki sokat panaszkodik, akkor tudhatod, hogy az egy olyan ember, aki még nem nézett szembe a halállal. Mert miután szembenéztél a halállal, utána soha nem fogsz panaszkodni. Mert úgyis meghalhatsz, ha tényleg azt hiszed, hogy az élet olyan rossz, hogy annál a halál is jobb. És abban a pillanatban, amikor meghalsz, akkor nem kell visszajönnöd. Ez épp olyan, mintha meg akarnád ölni magad. Ha meg akarod, hát akkor öld meg magad! Ki mondta, hogy itt kell élni? Nem kötelező élni. Csak azért, mert a mamád és a papád egyszer véletlenül közösült, és az apád spermája megtermékenyítette a mamád petesejtjét? Ez nem jelenti azt, hogy neked most itt kell lenned addig, amíg meg nem halsz. Mert nagyon sok ember így él, hogy jaj! jaj! nézd, hol vagyok, most addig kell élnem, amíg meg nem halok. Hát nem kell! Öld meg magad. Menj el valahová és öld meg magad. Szabadítsd meg magad a világtól, és a világot magadtól. Úgyis sokan vagyunk.

Úgy is szembe lehet nézni a halállal, hogy az ember elmegy egy szigetre, ahol egyedül lehet, mondjuk két hétre. Mérget visz magával, kést vagy villát, puskát vagy kötelet, ahogy meg akar halni. És határozd el, hogy nem jössz vissza, és megölöd magad, hacsak valóban rá nem jössz, hogy tényleg élni akarsz. És nem azért, mert a mamád és a papád idevarázsolt, hanem annak ellenére is élni akarsz. De közel kell kerülni ahhoz az érzéshez, hogy az ember észre vehesse, hogy nem kell élnie. Hogy nagyon könnyű az embernek véget vetnie a saját életének. Attól a perctől fogva soha nem fogsz panaszkodni. Semmiről senkinek. Mert rájössz arra, hogy akármilyen kemény az élet, még annak is lehet örülni, ha valami fáj. Mert amikor meghaltál, akkor már semmi sem fog fájni. De ha csak arra vársz, hogy meghalsz, akkor mire vársz, halj meg most!

Az LSD-vel pontosan ugyanez történik. Az ember teljesen úgy érzi, és gondolja is, hogy meghal. Hogy túl sokat vett be, hogy megmérgezi magát, és egyáltalán nincs abban a tudatállapotban, hogy jaj de jó, hisz LSD-t vettem be, hanem azt érzi, hogy most itt jön a halál. Rettenetes érzés, ahogy érzed, hogy véged van. És akkor a legnagyobb meglepetés az, hogy a semmiből, a káoszból, ahol semmi nem maradt belőled, valahogy újjászületsz. Ez olyan, mint a legnagyobb orgazmus, mint a legnagyobb tüsszentés. Egy akkorát tüsszentesz, hogy meghalsz és újjászületsz. Jobb, mint a szex, vagy inkább rettenetesebb. És attól a ponttól fogva, ha szerencséd van, akkor jobban együtt érzel majd a világgal, mint addig tetted. Tehát ha soha nem érezted magad otthon a világban, akkor ez után egy kicsit jobban otthon fogod magad érezni ott. Egy kicsit jobban együtt fogsz érezni más emberekkel. Az LSD megmutatja, hogy az, hogy úgy nézünk ki, hogy te vagy és én vagyok, hogy különálló emberek vagyunk, az nem igaz. Mert az LSD oda visz, ahol egyek vagyunk. Ahol mi csak a részei vagyunk ugyanannak. Ha csak itt a felszínen néznénk szét, úgy tűnne, mintha különálló emberek lennénk. De az LSD megengedi, hogy meglássuk, hogy tulajdonképpen egyek vagyunk. Akkortól nem kell az embernek attól félnie, hogy egyedül van. Mert tudja, hogy nincs egyedül, még akkor sem, ha egy szobában éppen egyedül van. Egy egészen más dimenzióban tudja és érzi, hogy össze van kötve más emberekkel. Tehát nem kell félnie. És a fájdalom is kevesebb lesz. A fájdalom nem lesz olyan fájdalmas.

Az egyik legfontosabb kísérletet az LSD-vel olyan rákos betegekkel csinálták, akik már nagyon közel voltak a halálhoz, és rengeteg morfiumot kaptak a fájdalom csillapítására. Néhány pszichiáter engedélyt kapott arra, hogy LSD-t adjon a haldokló betegeknek. Azok a betegek, akik átmentek ezen a halál&8212;újjászületés élményen, és több mint a fele átment rajta az LSD segítségével, attól a pillanattól kezdve, hogy átmentek, semmilyen fájdalomcsillapítót nem kértek, amíg meg nem haltak. És ők nagyon csendben és szelíden haltak meg. Sok szeretettel elbúcsúztak a családtagjaiktól is. Akik nem mentek át, azok továbbra is fájdalomcsillapítót kértek, és sokuk nem búcsúzott el a családtagjaitól. A fájdalom élménye, ezt más forrásokból is lehet tudni, egy szubjektív élmény. Nem objektív, hanem nagy mértékben attól függ, mennyire érezzük egyedül magunkat. Minél inkább egyedül vagyunk, annál inkább fáj, ami fáj. Abban a pillanatban, amikor nem érzed magad egyedül, a fájdalom szubjektíve kevésbé fáj. Pl. Teréz anya Kalkuttában nem megmenteni akarja az utcán haldokló gyermekeket, hanem csak azt akarja, hogy az ő karjaiban haljanak meg. Mert a halál egyedül nehezebb, mint a halál valaki karjaiban. Mert az ember nem fáj annyira, amikor valakivel van, mint amikor egyedül van. Nehezen képzelem el, hogy egy olyan anyag, mint az LSD, kábítószer lenne.

Stanislaw Graf, csehszlovák pszichiáter, aki már régóta Amerikában él, kezdte el tanulmányozni az LSD-t. Ő százával adta be az embereknek, mindenféle esetben, és nagyon szorgalmasan gyűjtötte az adatokat, hogy milyen élményeik voltak. Rájött, hogy ha az embereket csoportokba osztotta úgy, hogyművészek és zsenik, normálisak, valamint neurotikusak és pszichotikusak, akkor az első csoport maximum 10 LSD bevétele után átment a halálújjászületés élményen. A normálisaknak 15-20 kellett, a neurotikusoknak 25-30, és a pszichotikusoknak néha 60 is. Nagyon érdekes, hogy minél meggyötörtebb és összekavart az ember, annál tovább tart az, hogy az LSD odavigye, ahová mindenki eljut. Ez pedig csak idő kérdése. De a kísérletben a haldokló embereknek csak egyszer lehetett beadni egy 1000 milligrammos adagot. És azok, akik közelebb voltak a művészekhez vagy a normálisakhoz, azok átmentek, akik pedig a neurotikusokhoz és pszichotikusokhoz voltak közelebb, nem mentek át.

Egy másik nagyon érdekes munkája Grafnak azt volt, amikor hallucináló skizofrénekkel és pszichotikusokkal dolgozott, és LSD-t adott nekik. És ők addig, amíg az LSD hatása tartott, normálisak voltak. De amikor az LSD hatása elmúlt, akkor visszatértek a téveszméikhez. Akkor újra pszichotikusoknak lehetett őket diagnosztizálni. Szóval a legkevesebb, amit az ember elmondhat az LSDről az, hogy nagyon érdekes és valóban tanulmányozni kéne a hatását. Nem? Miért kell ettől félni? Még soha senkit nem találtak, aki ehhez hozzászokott volna. Akinek ezt szednie kell, mert különben megőrül.

Miért használnak akkor sokan veszélyesebb szereket?

Nem tudom. De egy óriási étvágy van minden szerre, ami megment minket ettől a normális tudatállapottól. Akkor is, ha nem jók. Az alkohol, a cigaretta, a heroin.

Amiket te mondasz, hogyan rokonítható Timothy Leary gondolataihoz?

Ahogy én tudom, Leary börtönben is volt, mert miközben szedte az LSD-t és gyönyörű szép előadásokat tartott, időnként kidobálta a hallgatókat az ablakon. Sajnos Leary nem tett túl sok jót. Ha valami oka van annak, hogy az LSD használata tiltva van, akkor abban nagyon sok szempontból Leary is hibás. Én nem azt mondom, hogy keverjék bele az LSD-t Budapest vagy Debrecen vizébe, hanem csak arról beszélek, hogy bizonyos körülmények között nagyon fontos tanulmányozni, hogy ez az anyag mit mutat meg abból, hogy mi kik is vagyunk a világban. Nem ajánlom azt, hogy az ember egyedül vegye be, és menjen ismeretlen területre. Leary azt ajánlotta, adta százával a diákoknak úgy az LSD-t, hogy nem mondta azt, hogy ne csináljátok egyedül. Nem tudom, miért hasonlítasz engem hozzá, hacsak nincs valami rejtett okod rá.

Csak azt mondom, hogy vigyázni kell.

Hát persze, hogy vigyázni kell. Olyan helyzetben lehet bevenni, ahol az embernek biztonságérzete van. Ahol valaki jelen van, aki nagyon jártas ebben.

Timothy Leary ilyen volt.

Szerintem nem ilyen volt. Amikor még volt felelősségérzete, ő is csinált egy nagyon érdekes és bátor kísérletet. Amikor is Richard Albert-tel 1000-2000 milligramm LSDt adott halálraítélt gyilkosoknak. És ő és Albert is bevett ugyanannyit. És együtt voltak a gyilkosokkal tíz órán át. Együtt nevettek és sírtak, és együtt éreztek egymással. Ők megérezték a gyilkost önmagukban, a gyilkosok pedig megérezték a jószívű embert magukban. Az elején ő is rátapintott arra, hogy itt valami nagyon érdekes jelenségről van szó, de aztán kissé felelősségtelenül azt hitte, hogy ez meg fogja váltani az emberiséget. Én ezt nem mondom. Én azt mondom, hogy ez nem egy kábítószer.

* * *

Ma reggel azon a kérdésen gondolkodtam, hogy kit vendégelünk meg szívesen. És mit jelent az, hogy vendég jön, hogy az mennyire fontos az életünkben. Mert az életet mi is úgy kezdtük, hogy egy kezdeti sejtből kinőve belekerültünk egy új környezetbe. És aztán, mint minden létező a világon, ami egy környezetbe kerül, mi is reagáltunk rá. De ez a környezet képes megbetegíteni is minket.

A legfontosabb kapcsolat a környezettel az, hogy szívesen vár-e minket, vagy eltaszít magától, és védeni próbálja magát tőlünk, hogy nehogy megérkezzünk. A megszületésünk előtt, még sejt állapotban, el vagyunk temetve. Sok mitológiában is megvan ez az eltemetés. Szerintem minden mitológia a méhen belüli életünk tükröződése, mert az ottani lét minden korban, népnél és egyénnél ugyanaz.

Ha az anya immunrendszere még működik akkor, amikor a sejt, ami mi vagyunk, megpróbál beépülni a méhlepényébe egy rövid vándorlás után, akkor az immunrendszer egy idegen testként kezel majd minket, és azt mondja, hogy menjünk innen el. Pszichológiailag egy anya, aki nagyon szívesen látja a gyerekét, leállítja a kritikus első hét napra az immunrendszerét. Azt mondja a sejtnek, hogy gyere be, örömmel látja és eltakarja. De ha nem várja a gyereket, akkor annak erőszakosan kell partra szállnia az anyjában. De ekkor már szerez egy első élményt, ami rögződik, hisz minden egyes sejt emlékezik a dolgokra, nem csak az idegrendszer egésze. És mindig emlékszik majd arra, hogy néha nagyon erősen meg kell a környezettel küzdeni, hogy elfogadja az embert. És akik szerencsések voltak, és az anyjuk várta őket, akkor azoknak az lesz a tapasztalatuk, hogy bemehetnek valahová, és ott tárt karokkal fogják őket fogadni.

Lehet-e egy újszülöttet nem úgy fogadni, mint egy kedves vendéget? Hát lehet! Amerikában a fogamzásoknak a 45

Amikor valamit teszünk, de nem teljes szívvel, amikor csak vonakodva csinálunk meg valamit, akkor az az egyik legnagyobb méreg, amit az egyik ember a másiknak adhat. Dolgoztam egy nővel, akinek minden nap fájt a feje. Évekig dolgoztunk együtt. Próbáltuk megtalálni, hogy mi befolyásolja a dolgot, hogy mi teszi jobbá vagy rosszabbá. Mi az oka? Néha volt egy olyan nap, amikor nem fájt a feje, de ritkán. Tehát voltak eltérések. Ilyenkor csak azt lehetett csinálni, hogy az ember mindenre figyel, mindent megpróbál leírni, és nézni, hogy mi korrelál valamivel. Néha úgy érezte, ha valaki nagyon erősen megmasszírozza a nyakizmát és a vállait, akkor csökken a fájdalom. Ezért gyakran kérte erre a férjét, aki masszírozta is. De ez a nő tudta, hogy a férje vonakodva csinálta ezt, és akkor rájöttem, hogy ez a nő lehet, hogy allergiás a vonakodásra. Mondtam neki, figyeljen arra napközben, hogy van-e valaki, aki vonakodva tesz neki valami szívességet, és ha igen, bármilyen nehéz is, próbálja meg nem igénybe venni annak az embernek a munkáját vagy közreműködését, aki vonakodik. És ez a nő három hónap alatt átszervezte az egész életét. Elvált a férjétől, és soha többé nem volt fejfájása.

Legyünk hálásak a szüleinknek?

Nem kell a szülőknek hálásnak lenni. Lehet, hogy te egy angyal voltál a mennyországban, és nagyon meg akartál születni, hogy miért, azt én nem tudom. És ezért összehoztad egymással a szüleidet, hogy megszülethess. Mondd meg nekik, hogy inkább ők legyenek hálásak neked.

Siennai Szent Katalin írt arról nagyon szépen, hogy rajta keresztül az Isten hogyan beszél. Isten azt mondja neki, hogy te nem tudsz úgy szeretni engem, ahogy én szeretlek téged. Azért, mert én már jóval korábban itt voltam, mint te, és én teremtettelek téged. Tehát én már akkor is szerettelek, amikor te még nem is voltál. Ami szeretet van benned, az az én szeretetem kisugárzása. Ezért te engem soha úgy nem fogsz tudni szeretni, ahogy én szeretlek téged. Tehát nem is tudod azt viszonozni. És ne is próbáld. De elfogadom azt cserébe, ha úgy szereted majd azokat az embereket, akik majd az utadba kerülnek, mint én téged. Add tovább a szeretetet! De ne add vissza! Engem úgy szeress, ahogy másokat szeretsz! Mondd meg az anyádnak, hogy legyen olyan, mint az Isten, hogy ne kérje, hogy te hálás legyél neki, hanem add tovább!

Hová helyezed te az embert?

Akkor beszéljünk az etikáról. A világon most az egyetlen érdekes filozófus, aki etikával foglalkozik, Párizsban él, Manuel Lewinas, egy litván öregember. Ő másképp képzeli a szabadságot, mint ahogy mi beszélünk róla, hogy azt mondjuk, azért harcolni kell. Ő azt mondja, hogy én szabad vagyok, de csak addig, amíg egyedül vagyok. De abban a pillanatban, amikor valaki felém fordítja az arcát, akkor abban a pillanatban a szabadságom eltűnik. És amivel akkor meg kell küzdenem, az a felelőség. A szabadság kimegy az ablakon, a felelőség pedig bejön az ajtón. Mert ő azt mondja, hogy etikailag abban a pillanatban, amikor a másiknak rám szüksége van, akkor nekem mindenemet oda kell neki adni. Ha kell, akkor meg kell halnom a másikért. De ha egy másik valaki is kér tőlem valamit, akkor egy következő etikai problémával is szembesülni kell. Ez pedig az igazságtétel. Mert akkor meg kell osztanom a dolgokat. Ha valaki ad nekem, az nem probléma. Azt elfogadom. De ha valakinek valamiből sok van, akkor nincs jogom tőle semmit követelni.

Az etikában az is érdekes, hogy soha nem a közösség a kiindulási pont, hogy mit kell csinálnunk. A kiindulási kérdés mindig az, hogy nekem mit kell tennem. Meg kell gondolni, hogyan tudsz magaddal élni, amikor bizonyos szituációkkal találkozol majd a világban. Mindenkinek ki kell alakítania a saját etikáját. Ha azt mondom, miért nem csinálsz úgy, ahogy én, akkor zsarnokoskodom. Tehát, ha én odaadom mindenemet valakinek, akkor az nem jelenti azt, hogy én követelhetek bármit is valakitől, ha nekem semmim sincs. Az etika az mindig egyoldalú. Az az érdekes, hogy nekem mit kell tennem a másikért. Hogy a másiknak mit kell tennie értem, az az ő problémája, és nem az enyém.

Lewinas etikája szerintem pont olyan, mint amikor egy nőnek gyereke születik. Mert ott kezdődik az etika a számára. Mert amíg nem volt állapotos, addig szabad volt. De abban a pillanatban, amikor a kisgyerekének az arca az ő arcába néz, amikor a szemük találkozik, akkor abban a pillanatban a nő spontán, nem tudatosan, úgy érzi, hogy mindenét odaadja ennek a gyereknek. Amit ez a gyerek akar, azt megkapja. Az életét is feláldozná érte. A kisgyerek arca a teljes emberi védtelenséget tükrözi. Egyedül meghalna. Lewinas azt mondja, hogy amikor a másik arca előttem van, és kér valamit, akkor a másiknak a túsza leszek. Olyan, mintha abban a pillanatban az én életem véget érne. Ha meglátjuk az újszülöttet a felnőtt arcban, akármilyen ember is legyen ő, akkor az etika azt mondja, hogy úgy kell őt kezelni, mintha én lennék az anyja. Miért csak a saját gyerekünkkel anyáskodunk? Ha az élet fontos, akkor mindenki, aki él, az én csecsemőm. Annak én vagyok az anyja. Tehát egymásért teljesen felelősek vagyunk. Hülyeség azt mondani, hogy az én csecsemőmnek mindent odaadok, de a tiédnek semmit. Ha egymás szemébe nézünk, megláthatjuk abban a másiknak az egész életét. Hisz nem csak azok vagyunk, akik most itt ülünk. Én egy hosszú valami vagyok, és úgy kezdődtem, hogy voltam sejt, magzat, csecsemő, serdülő, fiatalember, most itt vagyok, aztán meg leszek öreg ember. Ez vagyok én, és aki a szemembe néz, az láthatja ezt az egészet. Hacsak nem védi magát, mert nem akarja látni ezt. Ha meglátjuk egymást egészünkben, a fogamzástól a halálig, és ez a két pont mindenkinek megvan, akkor a szívünk könnyebben nyílik meg egymás felé, és többet meg is teszünk egymásért, ahogy azt tenni kell.

A valódi közösség úgy kezdődik, hogy ezt megérezzük egymásban. Ha ez nincs, akkor közösség sincs. A másik fontos dolog egy közösségben, hogy minden tagja legyen kész arra, hogy birkózzon az igazságért. Ahol ez nincs meg, az csak egy színpadi közösség. Ahogy van színpadi család, úgy van színpadi közösség is. Amikor úttörő voltam 1956 előtt, az egy nagyon hamis közösség volt, mert senki nem mondhatta meg az igazat. Fontos, hogy mindenki kimondhassa az igazat, amire gondol, és akkor addig birkózunk, amíg mindketten rá nem jövünk egy olyan dologra, amit még egyikünk sem tudott a birkózás előtt. E nélkül nincs valódi közösség.

És ha eszetekbe jut valami arról, hogy mi a szabadság, az igazság és a felelősség, akkor mondjátok el, hogy az nektek hogyan van. Talán Karinthy Frigyes mondta, hogy amíg egyedül vagyok, ülök a szobában és írok, addig egy ember vagyok. De abban a pillanatban, amikor egy nő belép a szobába, férfivá változom. Hát már ez is egy szabadságvesztés.

Az embernek meg kell küzdenie az igazság fogalmával is. Hogy mi igazságos és mi igazságtalan. Egyszer sokat gondolkodtam azon, hogy mi a gonoszság, és az sem egy olyan nagyon misztikus dolog. Szerintem csak három dologból áll. A gonoszság az mindig egyfajta kombinációja három dolognak: a féltékenységnek, a mohóságnak és az irigységnek. És erről azért beszélek, mert amikor több ember akar valamit tőlem, akkor nagyon hamar azon a területen vagyunk, hogy mohóság, irigység és féltékenység. A mohóság nekem a legszimpatikusabb, mert az egy kicsit, legalábbis még az elején az életet szereti. Mert aki mohó, az csak többet akar, többet és többet. Nem az optimumot, hanem csak többet. Van egy blues szám, a címe "A több az jobb", a mohóságról. Ez a mohóság bluesa.

Viszont a rák, az a mohóság betegsége. Mert a ráksejtek kapitalista sejtek, amik csak egyre nagyobbak akarnak lenni, többet és többet akarnak. Egyáltalán nem illeszkednek be a test közösségébe, egyáltalán nem érdekli őket a testnek az egészsége, hanem ők csak többen akarnak lenni, és több és több területet akarnak meghódítani. Ez a mohóság. És a mohóság egy egyénnek a minősége.

Az irigységhez két ember kell. Annak az a lényege, hogy én nem akarok én lenni, én inkább te akarok lenni. Tehát ha van megőrülés, akkor annak ez a jele. Aki nem akar önmaga lenni, az őrült. Mert mi más lehetnél? Mint ahogy a csizma az csizma, úgy te vagy te. És más nem lehetsz, és nem is leszel, és ha azt akarod, hogy te ne legyél te, hanem valaki másvalaki légy, akkor te őrült vagy. Az irigység, az egy rettenetes dolog. Ha az ember irigykedik valaki másra, akkor azt hallucinálja, hogy valaki ott van, és én itt vagyok, és én soha nem tudok odakerülni, és akkor inkább az haljon meg. Dögöljön meg az, aki ott van, mert én soha nem tudok odakerülni! Az irigység az halálos, annak még egy pillanat életereje sincs. Az irigység öl. Az ember megöli magát és a másikat is. Aki lelőtte John Lennont, az irigységből ölte meg. Ő akart John Lennon lenni, de nem tudott, hát akkor a legkevesebb volt, hogy elpusztította John Lennont. Ez az irigység.

A féltékenységhez három ember kell. Ha nekem van egy kapcsolatom valakivel, és azt a valakit látom valaki mással, egy harmadikkal, és láthatóan jól érzik magukat, akkor azt, amit itt érzek, az a féltékenység. A féltékenységnek az a magja, hogy én kihagyva érzem magam valamiből, ami nagyon jó. Ők jól érzik magukat, és nekem nem szabad velük lenni. Mondjuk egy bulin látom a barátnőmet nevetni egy másik férfival, az a féltékenységnek egy alacsony foka. De ha látom őket egy hálószobába bemenni és bezárkózni, akkor az egy magasabb foka a féltékenységnek. A gonoszság, az mindig a féltékenység, az irigység és a mohóság.

Mit lehet ezzel tenni, amikor szembetalálkozol ezekkel?

Ha szembetalálkozom valakivel, aki ezeket érzi, akkor el kell futni a másik irányba.

Akkor nem adod oda mindenedet?

Nem valószínű, hogy kér valamit. Csak a mohó kér, de az se azt kéri, ami neki szükséges.

A teológiában nagyon érdekes kérdés, és erre mindenki mást felel, hogy mit tesz a jó, amikor a gonosszal találkozik. Volt, aki azt mondta, hogy semmit nem tesz, hanem csak áll ott, mert bármit tenne, az is gonosz lenne. És ha a jó nem akar gonosz lenni, akkor csak úgy ott áll, és reméli, hogy a gonosz elmegy.

Hogyan lehet úgy adni, hogy nekem is maradjon?

Az anya is addig szeret enni adni a csecsemőjének, amíg nem harapja meg a mellét a kinövő fogaival. A kérdés az, hogy mennyit tud az ember adni anélkül, hogy neki ne fájjon, vagy hogy a testéből adjon, nem egy olyanból, ami többlet. A tejet a mellemből odaadom, de ne rágd le a mellem.

Ha az anyának megszületik a második, a harmadik, a negyedik gyereke, akkor valahol újjászületik? Vagy pedig el kell osztania a dolgokat?

Itt van az igazság kérdése. Nekem szerencsém volt, nem voltak testvéreim. Én erről nem tudok, csak mások mesélnek erről. De ha többen voltatok testvérek egy családban, akkor biztos nagyon fontos volt az, hogy amikor volt valami, azt hogyan lehetett elosztani. Az igazság vagy az igazságtalanság, hogy ki a kedvenc, és kit utálnak, rettenetesen fájdalmas lehet.

Az etikával kapcsolatban még az jut eszembe, hogy amikor azon gondolkodtam, hogy mi az én etikám, a legnehezebb probléma az volt, hogy elképzeltem magamat a halálos ágyamon, egy pillanattal azelőtt, hogy vége van az életemnek. És akkor azt mondják az emberről, hogy át tudja látni az egész életét. És nem lenne rettenetes, hogy az élet utolsó pillanatában rájössz arra, hogy rossz etikát öleltél magadhoz? Kétféleképpen is. Először is rájössz arra, hogy sokkal több mindent tehettél volna az életben, mint amit tettél, hogy milyen hülye voltál, hogy sok dolgot nem tettél, mert azt hitted, hogy az nem morális. És a másik is nagyon rossz lenne, hogy rájössz, mi mindent tettél, amit nem lett volna szabad. Nem könnyű kialakítani az embernek az etikai rendszerét. Elfogadod apádtól, elfogadod anyádtól, elfogadod a templomban, ki fogja neked megmondani, hogy milyen etikát ölelj magadhoz, hogy mi szerint élj? És mi van akkor, ha hibázol? Hogy lehet ezt eldönteni?

Vannak olyan emberek, akik azt mondják, hogy a legjobban úgy lehet kialakítani egy etikai rendszert, hogy az ember nagyon odafigyel a fájdalmára. Mert mi más lehetne az útmutató, mint a saját fájdalmam? Ha egy bizonyos módon élek, és valamilyen helyzetben valahogy viselkedem, és utána rettenetesen rosszul fogom érezni magam, akkor azt nemfogom még egyszer csinálni. Mert azt mondom, hogy az egy hiba volt, és én így nem akarom magam érezni még egyszer. Ez nem biztos, hogy egy racionális folyamat, hogy ezen gondolkodni kell. Mert a gondolkodássalmindent meg lehet magyarázni. Akármit csinálok, mindig meg tudom magyarázni, miért csinálom. De az érzések mások. Ha valamit teszek, és utána rettenetesen rosszul érzem magam, és ezért megfogadom, hogy ezt többé nem teszem, akkor lehetséges, hogy valahogy eljutok egy olyan etikai rendszerhez, ami majd vigyáz rám. Hogy különböző helyzetekben úgy határozzak, hogy utána ne érezzem rosszul magam. Ez egy módja annak, hogy ezt hogyan kell csinálni.

1943-ban, amikor a szüleimet és nagymamámat mind elszakították tőlem, egy 20-21 éves katolikus nő fogadott be Budapesten, mintha az ő fia lennék. A nagymamám küldött nekem Karácsonyra egy kis csomagot a gettóból. Egy nyilas követte azt az embert, aki hozta a csomagot. Aztán azt mondta a nőnek, hogy tudom, maga bújtat egy zsidó kisgyereket. Maga egy csinos nő, mondta neki, és válasszon a között, hogy a szeretőm lesz, vagy elviszem ezt a gyereket és Auswitzba küldjük. Majd reggel eljövök, akkor mondja meg a választ. Ennek a nőnek ez egy etikai dilemma volt. Én ezt akkor persze nem tudtam. És amikor negyven évvel később Budapesten voltam, találkoztunk, és ő akkor beszélt nekem erről. Szóval negyven évvel később megtudtam, hogy aznap éjjel ő nem aludt. Úgy gondolkozott, hogy az ő férje most munkatáborban van, és ott van a saját fia és én is. Két kisfiúval volt férfi nélkül. Azt gondolta, hogy bármit is választ, még sokat kell élni, mielőtt meghal, és még sokszor kell a tükörbe néznie. És úgy akart választani, hogy amikor a tükörbe néz, akkor ne kelljen az arcába köpnie. Úgy akart választani, hogy tisztelhesse magát ez után is. Ami érdekes, mert valaki azt mondta, hogy manapság a gonoszt, a gonoszságot nem tudjuk elkerülni. Minél jobban kerüljük a gonoszt, az annál inkább megtalál minket. Tehát csak egy probléma van, hogy amikor a gonosz jön, hogyan viselkedünk. Úgy, ha netán túléljük ezt a találkozást a gonosszal, akkor ne utáljuk meg magunkat. A legrosszabb találkozás a gonosszal az, hogy ha rosszul viselkedünk, akkor utáljuk magunkat utána. A nő azt választotta, hisz látjátok, hogy mit választott,mert most itt vagyok, hogy a szeretője lett annak a nyilasnak. Az anyátokat kérdezzétek meg, hogy legyek-e hálás ennek a nőnek? Hogyan lehetek hálás neki? Mit tudok tenni? Hát semmit nem tudok tenni. Ő úgy gondolta, hogy kevésbé köpne az arcába, ha megcsalja a férjét, mintha engem megöltek volna.

Ábrahámot arra kérte az Isten, hogy ölje meg az egyetlen fiát, Izsákot. Ábrahám azt mondta, hogy ezt meg kell tenni, mert a rend, az olyan, hogy Isten a legmagasabb hang, annak mindig engedelmeskedni kell. Van egy olyan parancs is, hogy ne öld meg a fiadat, de ha a parancs még magasabb helyről jön, akkor meg kell ölnöm. Sokat gondolkodtam azon, hogy honnan tudta azt Ábrahám, hogy nem hallucinál. Hogy ő nem pszichotikus. Mert honnan tudja az ember, hogy valóban az Isten beszél, nem valami gyilkos hang az elmében? Az egyik legnehezebb etikai és morális probléma pszichológiailag is az, hogy honnan tudja az ember, hogy melyik parancs a fontosabb. Mert amikor kártyázol, akkor van egy adu, ami üt mindent. Vannak olyan parancsok is, amik visznek mindent.

* * *

Volt egy látomásom. Nem vagyok pszichotikus, de volt egy látomásom. Egy erdőben jártam, ez tényleg így volt, és egy tisztásra értem. Gyönyörű napsütés volt, és a tisztás kellős közepén láttam a Napot és az összes többi bolygót is. Pontosan úgy, ahogy az iskolában szokták mutatni, de itt nem volt semmilyen állvány, csak ott lebegtek, és minden ment szép csendesen. Ott volt a Szaturnusz a gyűrűivel, és a többi bolygó is. És ahogy néztem ezt az egészet, az Isten szólt hozzám. Azt mondta, hogy jó, hogy jössz, mert egy pillanatra el kell mennem. Csak annyit kérek tőled, hogy figyelj erre a mindenségre itt. Mindent tehetsz, csak ne vedd le róla a szemedet. Mindjárt jövök vissza, megteszed-e ezt nekem, kérdezte. Mondtam, hogy boldogan! És ahogy ott álltam és néztem, oldalról egy meztelen nő jött felém. Lassan jött, rám nézett, kinyújtotta a kezét, és hozzám ért. Éreztem a bőrét, és nagyon jó volt. Odafordultam és megöleltem, de ő abban a pillanatban eltűnt. És mire visszanéztem, a Föld összeütközött a Marssal, minden füstölt és lángolt, és mindennek vége volt ott. És akkor hallottam a Jóisten hangját megint, aki azt kérdezte, hogy mit csináltál? Mit tettél? Mit tettél, András? És az az érdekes, itt lép be a pszichológia, mert eddig ez csak etika volt, hogy elpirultam. A lábujjamtól jött felfelé, és teljesen elárasztott a szégyen. Nem bűntudat volt, hanem szégyen. És erről érdemes elgondolkodni, mert ha ez nem csak nálam van így, hanem másoknál is, akkor ez arra utal, hogy a szégyenérzetet az kelti, amikor valaki úgy érzi, hogy két parancs közül a rosszabbikat választotta. Tehát nem tud jó lenni.

Pszichodinamikailag ezt a történetet sokféle módon lehetne magyarázni, ezt rátok bízom. De egyféleképpen ez arra is utal, és ezt pár évvel később értettem meg, hogy nemcsak én voltam hibás. Mert ha az Isten mindenható, akkor ő tudta, hogy én csak egy gyarló férfi vagyok, aki, ha egy meztelen nő jön felé balról, akkor azt megöleli. Ha az Isten tudta ezt, akkor miért bízta rám az egész Naprendszer jövőjét? Pedig tudtam, ha ellenállok ennek a kísértésnek, akkor minden rendben lett volna. Az Isten talán meg is ölel, és minden rendben van. De talán próbára akart tenni. De nekem ez inkább azt bizonyítja, hogy az Isten egy rettenetes valaki, aki kínoz. Ő egy rettenetes Isten, ha így tesz próbára valakit. Miért kell engem próbára tenni? És most már nem a vallásról beszélek, hanem a szülőkről. Mert pszichodinamikai szinten az Isten az apám. Vissza kellett gondolnom a saját életemre, hogy mikor várt el valamit az apám tőlem, amit nem lett volna neki szabad. Mert okosabbnak kellett volna lennie, hogy tudja, hogy én csak egy pici gyerek vagyok, akitől nem lehet olyan dolgot elvárni, amit csak egy nagyobb gyerek tud teljesíteni. Itt hülyék a szülők. Arról beszélek, hogy a szégyenérzetnek az a kezdete, amikor egy szülő, egy tanár, egy felnőtt többet vár el egy gyerektől, mint amit a gyerek teljesíteni tud. Pl. hogy ne pisilj be, hogy ne kakálj be, amikor a gyerek még azt sem tudja, hol vannak azok az izmok, amelyekkel ezt kontrollálni lehet. A gyerek nem tudja, hogy az apja és az anyja hülye. A gyerek azt hiszi, hogy ők mindent tudnak, hogy ők istenek. Ha a szülő azt mondja, hogy csináld meg ezt fiam vagy lányom, és a gyerek nem tudja megcsinálni, mert bekakál vagy bepisil, akkor szégyelli magát, mert azt hiszi, hogy neki tudnia kellett volna, hogy kell azt csinálni. Biológiailag, amikor az ember elvörösödik, ami egyik jele annak, hogy elszégyelli magát, az egy jel azoknak, akik valamit akarnak tőle, hogy ez túl sok. Hogy ez egy túlterhelés. Sajnos nagyon kevés olyan felnőtt és szülő van, aki jól reagál a gyerek szégyenére. Ha a gyerek kudarcot tapasztal, az nem baj. Az a baj, amikor mások várnak el túl sokat.

Ismerek egy házaspárt, láttam, ahogy ők nevelték a kisfiukat, akit soha nem állítottak meg. Szaladgált fel és le a bútorokon, és sokszor leesett, de akkor sem mondtak neki semmit. Nem mondták, hogy vigyázz, hogy nem megmondtam, hogy mi lesz a vége, hanem amikor leesett és sírt, felvették az ölükbe, és addig tartották, amíg meg nem nyugodott. És akkor a gyerek ment, szaladt tovább, és persze megint leesett. És megint nem mondták, hogy micsoda gyerek vagy te, hogy már megint ezt csináltad.

Az anyám engem is sokszor megszégyenített. És még én is megszégyenítettem néha a kisfiamat, amíg rá nem jöttem, hogy sokkal jobb, ha csak bűntudatérzést keltek benne. Azon sokkal könnyebben túl is teszi magát az ember. Ha pl. feldöntött egy pohár vizet, és azt mondtam volna neki, hogy milyen ügyetlen vagy, hányszor megmondtam már, hogy vigyázz a pohárra, akkor azt mondom ezzel, az az üzenet, hogy te egy selejtes ember vagy, mert ezzel megkérdőjelezem az emberi értékét is. Megtámadom, hogy milyen gyerek ő. És erre a reakció a szégyenérzet lesz. De ha azt mondom neki, hogy nézd, mekkora tócsa, itt van egy rongy, és töröld fel, akkor semmilyen szégyenérzete nem lesz. Egy kicsit esetleg bűntudata lesz, és feltörli a vizet. És kész, a dolog el van intézve. Nem kell, hogy úgy érezze, elnyeli a föld szégyenében, és hogy nem is akar tovább élni a szégyen miatt.

Lehet figyelni a dolgokra, ha megértjük, hogyan keletkezik a szégyenérzet. Akkor tudunk vigyázni egymásra és a gyerekeinkre, hogy ne szégyenítsük meg egymást. Az egyik legjobb dolog abban, hogy felnőttem, az volt, hogy nagyon boldog voltam, hogy most már engem soha senki nem fog siettetni. Mert szerintem az egyik legrosszabb dolog az volt gyerekkoromban, hogy mindig gyorsabban kellett mindent csinálni, mint ahogy én akartam. Ismerek sok felnőttet, aki még mindig gyerek ebből a szempontból, mert még mindig megengedi másoknak, hogy siettessék. A másik jó dolog az volt, hogy elhatároztam, hogy ha bárki úgy beszél majd hozzám, mintha meg akarna szégyeníteni, akkor én csak úgy otthagyom azt. Azt mondom neki, hogy menjen a fenébe, velem ezt nem teheti. Mert amikor az ember felnő, akkor nem kell, hogy türelmes legyen senki iránt, aki megpróbálja megszégyeníteni. És nagyon könnyen megy a megszégyenítés. Egyszer pár évvel ezelőtt pályáztam egy állásra. Öt pszichológus ült velem szemben egy asztalnál, és kérdéseket tettek fel nekem. Az egyik azt kérdezte, hogy ismerem-e ennek és ennek az embernek a könyveit, olvastam-e azokat. Mondtam, hogy nem. Akkor azt mondta, hogy egy ilyen pozícióra pályázok, és nem olvastam ezeket a könyveket. És akkor azt mondtam neki, hogy menjen a fenébe, és ott hagytam az egészet. Mert ilyet mondani, az egy megszégyenítés. Ennek pedig vége van. Ha azt kérdezte volna, hogy mennyi időbe telne, hogy átnézd ezeket a könyveket, mert szerintem ez nagyon fontos, akkor aztmondom, hogy két nap alatt elolvasom az egészet, és rendben van. Nem kellett volna engem megszégyenítenie. De ha elgondoljátok, hányszor beszélnek emberek úgy hozzátok, hogy meg akarnak szégyeníteni, akkor szerintem sokkal jobban éreznétek magatokat, ha elhatároznátok, hogy ezt többé nem engeditek meg senkinek.

Ezt nem lehet megcsinálni. Elküldenek az állásomból, és akkor mi lesz? Kerülhetünk kényszerhelyzetbe.

Sajnos igen. Ha börtönben van az ember, akkor semmit nem tud csinálni. De akkor viszont legalább annyit tegyen meg, hogy amikor rosszul érzi magát, akkor azt mondja, hogy nem azért érzem rosszul magam, mert rossz vagyok, nem én vagyok hülye, hanem a helyzet az, amiben vagyok. Még az is jobb, mintha ezt az ember elfelejti. Mert egy normális világban, ha olyan helyen dolgozom, ahol megszégyenítenek, el tudok menni.

Sok férfi a nőiesség jelének tekinti, ha egy nő elpirul.

Igen? Szerintem, ha valakinek ez a nőiesség jele, az hülye.

Aki megszégyenít, az a hatalmát akarja bizonyítani? Vagy ha megteszek valakinek valamit, az így próbálja meg kicsikarni a szeretetemet?

Örülök, hogy ezt mondod. Ez a buddhistákra emlékeztet. Kevés buddhista parancs van, és az egyik az, hogy soha ne tölts időt azzal, hogy megértsd a másikat. Soha ne pazarolj időt arra, hogy a másikat analizáld. Miért? Mert nem érdekes, hogy a másik miért bánik velem rosszul. Ha elkezded megérteni, hogy a másik miért bánik veled rosszul, annak csak egy oka van, hogy ne kelljen őt otthagyni. Mert ha elfogadod, hogy ő azt mondja neked, hogy ha szeretsz, akkor mindent megteszel értem, akkor te továbbra is az ő rabszolgája vagy. És aztán azt mondod, hogy én a rabszolgája vagyok ugyan, de értem, hogy neki miért kell engem így kezelnie. Nekem ez nem segít, és másnak se. Ha velem valaki rosszul bánik, én nem akarom megérteni, miért bánik velem rosszul. Én nem akarom, hogy velem rosszul bánjanak.

És mindegy, hogy megmondom neki ezt vagy nem? Mert terápiában az történik, hogy ilyenkor megmondom neki. Ha nem mondom meg, akkor a rabszolgája maradok, ha megmondom, akkor választhat, hogy tovább csinálja vagy nem, és akkor én választhatok, hogyha tovább csinálja, akkor nem leszek a rabszolgája.

Gondolod, ha a zsidók egyik képviselője elment volna Hitlerhez, és egy rövid pszichoanalízist csinált volna, akkor esetleg vége lett volna a szörnyűségeknek? Esetleg Hitler azt mondta volna, hogy miért nem mondta ezt nekem valaki? Szerintem nagyon optimista vagy, de meg lehet próbálni. Szerintem, ha valaki rosszul bánik veled, akkor az analizálás helyett azt kell mondani, hogy nézd, ezt csináltad velem, ez egy. Ha harmadszor megteszed ugyanezt, akkor kész, akkor soha többé nem beszélek veled, és menj a fenébe. Ha még egyszer megteszi, akkor azt mondod neki, csak úgy futtában, hogy ez kettő. És akkor a harmadiknál el kell költöznöd, és vége az egésznek. Különben akkor már aláírod a szerződést, hogy nekünk olyan kapcsolatunk van, ahol én kínozlak, te pedig panaszkodsz. És ezt csinálhatjuk addig, amíg meg nem halunk. Persze az ember kisgyerekként nem szaladhat el, és akkor nagyon sokat lehet tanulni. Ezért olyan fontos, hogy úgy éljünk, hogy az ember ne azt hallucinálja állandóan, hogy még mindig otthon van, hogy még mindig gyerek, hogy sehova nem mehet el, hogy mindent el kell tűrnie.

Ha mindenhonnan elmész, a végén semmit sem vállalsz fel.

Igen, nekem is ezt mondták, de nem kell elhinni. Ez is egy zsarolás. Amikor azt mondtam, hogy nekem ebből elég volt, akkor azt mondták, hogy te semmit sem vállalsz fel, belőled soha nem lesz semmi. Te mindent ott fogsz hagyni. Nem tudom, hogy itt Magyarországon milyen gesztusok vannak, de én akkor mutattam egy szépet.