"Felém fordult, és hosszasan rám meredt.
- így hát - folytatta - honnan tudjam én, vagy honnan tudja bárki is, hogy nem éppen az a
kis "különbség", amivel te meg Rosalind rendel¬kezel, tesz benneteket másoknál hasonlatosabbá
AZ Igazi képhez? De tegyük föl, hogy a Régi Emberek formázták az igazi képet; róluk meg egyebek között éppen azt mondják, hogy képe¬sek voltak nagy távolságból beszélni egymással. Mi erre képtelenek vagyunk, ám te meg Rosalind meg tudjátok tenni. Gondolkozz csak. Davie. Hátha ti közelebb álltok a képhez, mint mi.
Talán egypercnyi habozás után elszántan ki¬rukkoltam:
- Nemcsak Rosalind meg én, Axel bácsi. Mások¬ is vannak.
Döbbenten rám meredt.
- Mások? Kik? Hányan?- tolultak föl belőle a kérdések.
Megráztam a lejem.
- Nem tudom, kik azok, vagyis nem tudom a nevüket. A neveknek nincs gondolati képük,
ezért nem is bolygattuk. Az ember egyszerűen tudja, kivel van gondolati kapcsolatban, de azt
nem, hogy kivel beszélget. Azt is csak véletlenül tudtam meg, hogy Rosalind kicsoda.
Nem vette le rólam fontolgató, nyugtalan tekintetéi.
- Hányan vagytok?- ismételte meg a kérdést.
- Nyolcan vallottam be. Kilencen voltunk, de egyikünk körülbelül egy hónappal ezelőtt ab¬bahagyta. Ezt szerettem volna tőled megkérdez¬ni, Axel bácsi: mit gondolsz, rájöttek volna nála? Merthogy olyan hirtelen abbahagyta. Azóta is azon rágódunk, hátha valaki fölfedte... Mert ha valaki rájön hogy ő...- és rábíztam, hogy maga vonja le a következtetést.
Hevesen megrázta a fejét,
- Nem hiszem. Föltétlenül híre terjedi volna. Inkább azt gyanítom, hogy valami baleset érhet¬te. Szerelnéd, ha utánanéznék?"


"Azon az estén elmondtam a többieknek Walter balesetét, és bármennyire sajnáltuk is, hogy sze¬rencsétlenül járt, mindenki megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy csupán baleset történt Csodálkozva fedeztem föl viszont, hogy lávoli rokonom lehetett, ugyanis a nagyanyám Brent lány volt.
Ezek után jónak láttuk, ha bemutatkozunk egymásnak, hogy megelőzzük az efféle bizonytalanságot.
Most nyolcan voltunk összesen, vagyis úgy értem: nyolcan voltunk, akik gondolatképekben tudtunk érintkezni egymással. Ezen kívül voltak még néhányan, akik hébe-hóba megeresztettek egy-egy gondolatfoszlányt, de ezek olyan gyengék és korlátozottak voltak, hogy elhanyagolhattuk őket. Arra az emberre hasonlítottak, aki nem teljesen vak, de legföljebb csak azt ismeri föl. hogy nappal van-e vagy éjszaka. Azok a gondolati alakzatok, amelyeket nagy néha el¬kaptunk tőlük, akaratlanok voltak, és túlságosan zavarosak és elmosódok ahhoz, hogy föl lehessen ismerni őket.
A többi hat a következő volt: Michael, aki körülbelül hárommérföldnyire lakott észak felé; Sally és Katherine, akik kél mérfölddel odébb. két szomszédos tanyán laktak, mára másik kerületben ; Mark, csaknem kilenc mérföldre északnyugatnak; és Anne meg Deborah. két testvér, akik mindössze másfél mérföldnyire nyugatnak éltek egy nagy farmon- Anne, aki akkor töltötte be a tizenharmadik évét, volt a legidősebb, míg Walter Brent hat hónappal maradt el a legfiatalbb mögött.
Egymás megismerése jelentette a második lépcsőfokot önbizalmunk megszerzése felé. Ez valahogy megnövelte bennünk a kölcsönös támogatás megnyugtató érzését. Idővel azt vettem észre, hogy a mutánsok elleni fali intelmeknek egyre tompul a fenyegető élük. Fokozatosan elhalvá¬nyultak, és újból beolvadtak a közömbös háttérbe. Nem mintha Harriet néni és Sophie emléke is elenyészett volna; csupán az történt, hogy egy¬re ritkábban és kevésbe torkot szorongatóan hasított belém."

"Fura egy história volt az Petrával, a kis húgom¬mal. Semmi rendellenes nem látszott rajta. Egyikőnk sem gyanított soha semmit. Gondtalan gyermekként növekedett, és dúsan göndörödő arany hajával már kicsi korában magára vonta a tekinteteket. Mintha ma is látnám, amint színes ruhácskájában percnyi szünet nélkül villámként cikázik ide-oda. karjában förtelmesen kancsal babájával, akit elfogulatlan szenvedéllyel szeretett. Maga is egy játék baba, aki minden percben kész, mint akármelyik kortársa, bőgésre, pityergésre, kacagásra, ünnepélyes magába szállásra cicahízelkedésre. Szerettem. Mindenki, még apám is agyonkényeztette, kedves lényéről azonban lepörgött a rontás. A gyanú leghalvá¬nyabb szikrája sem vetődött föl bennem egészen addig, amíg be nem töltötte a hatodik évét. Ekkor aztán becsapott a mennykő.
Arattunk. Fönt a tizenkét acre-es táblán hat ember vágta egymás nyomában a rendet. Éppen átadtam a kaszát egy másik aratónak, és hogy szusszanjak egyet, a kéverakásnál segédkeztem, amikor minden figyelmeztetés nélkül fejbe kólintottak. Soha azelőtt ehhez hasonlót nem tapasztaltam. Az egyik pillanatban mit sem sejtve, komótosan kötözöm és hordom a keresztbe a kévét; a következő pillanatban hatalmas ütést érzek a fejemben. Alighanem meg is tántorodtam Majd olyan fájdalom hasított az agyamba, mintha egy mélyen beleágyazódott horog cibálta volna erőszakosan. Tiltakozásról szó sem lehetett kábultan követtem a parancsot. Leejtettem a kezemben levő kévéi, és mintegy ködön át láttam a csodálkozó arcokat, miközben végigiramodtam a mezőn. Szedtem a lábam, magam sem tudva, miért, halaszthatatlan hívásnak engedelmeskedve, végig a tizenkét acre-es tag felén. -dűlőúton, át a kerítésen, le a Keleti Legelő lankáin a folyó felé.
A lankán ferdén átrobogva megpillantottam a túlsó part felé ereszkedő mezőt, Angus Morton egyik birtokát, s rajta a hídpallóhoz vezető ösvényt s az ösvényen szélvészként rohanó Rosalindot.
És csak rohantam megállás nélkül, le a parthoz, át a gyaloghídon, s tovább folyás iránt mélyvizek felé. Pillanatnyi habozás nélkül a második tavacskához iramodtam, és futásból fejest ugrottam a vízbe. Petra közvetlen közelébe -bukkantam felszínre. A meredek part alatt, a mély vízben görcsösen kapaszkodott egy satnya bokrocskába. A lehajló bokor gyökerei bármelyik pillanatban kiszakadhattak a földből. Néhány karcsapás, és megragadtam Petrát a hóna alatt.
A kényszerítő hívás egyszerre alábbhagyó majd elenyészett. Kis húgomat egy lejtőseb-partszakaszhoz vonszoltam. Mihelyt feneket ér a lábain, a bokrok fölött Rosalind ijedt arcát pillantottam meg.
- Ki ez? - ámuldozott remegő hangon. Kezét homlokára szorította. Ki az. aki ilyesmire képes?
Megmondtam neki.
- Petra? - ismételte hitetlenkedve. Kis húgomat a partra vittem, és a fűre fektettem. Kimerült volt és félig alélt, ám látszólag semmi komolyabb baja nem esett. Rosalind közelebb lépett, és Petra mellé tér¬delt a fűbe. Néztük az átázott ruhácskát, a sötétre vált. csapzott fürtöket. Aztán egymásra meredtünk.
- Nemtudtam - szólaltam meg.-Sejtelmem sem volt. hogy közénk tartozik.
Rosalind mindkét kezét az arcára szorította, hogy ujj hegyei kétoldalt a halántékán nyugod¬tak. Fejét ingatva, zavartan meredt rám.
- Szó sincs róla - mondta. - Valami hasonló, mint mi, de nem közülünk való. Így egyikünk sem képes parancsolni. Ez sokkal több annál, mint amit mi tudunk.
Ekkorra mások is jöttek rohanvást; egyesek a tizenkét arec-ról mások odaátról eredtek Ro¬salind nyomába, a kíváncsiságtól űzve, hogy hova rohan olyan eszeveszettül, mintha kigyulladt volna a ház a feje fölött. Karomra emeltem Pet¬rát, és megindultam vele hazafelé. Földünkről az egyik ember csodálkozva méregetett.
- De hát honnan tudtad? - faggatott. - Én az égvilágon semmit sem hallottam.
Rosalind meglepetten feléje fordult.
-Hogy lehet az! - hitetlenkedett - Ahogy sikoltozott! Szerintem aki nem süket, még tán Kentakból is meg kellett hogy hallja.
Az ember kétkedőn ingatta a fejét, az a körül¬mény azonban, hogy a jelek szerint mindketten hallottuk, elég ok volt rá. hogy az emberek kétel¬kedni kezdjenek önmagukban."

"....Majd ismét Sally jelentkezett, tompán, nyomorultul kényszerítve ki magáb6l a képeket.
- Katherine vallott, beismerte, én is megerősítettem. Előbb-utóbb belőlem is kiszedik. Én...
- tétovázott remegőn - én képtelen voltam vállalni a forró vasat, miután ő már úgyis elmondott mindent. Nem bírtam... bocsássatok meg nekem... bocsássatok meg nekünk bocsássatok meg... - és kikapcsolt Michael tétova aggodalommal válaszolt:
- Sally kedves, persze hogy nem ítélünk el téged, titeket. Megértünk benneteket. De tudnunk kell, mit mondtatok el nekik. Mennyi az, amit megtudtak?
- A gondolatképeket meg Dávidot és Rosalin-dot. Többé-kevésbé tisztában voltak velük is. de azt akarták, hogy mi is megerősítsük.
És Petrát is?
- Igen... Ó.. ó.. ó..!... - Alaktalanul fölbuzgó önvádhullám után - Muszáj volt... szegény kicsi Petra... de valójában már tudták. Különben miért vitte volna magával Dávid és Rosalind? Hiába tagadtuk volna.
- Másvalaki?
- Senki. Azt mondtuk nekik, hogy más nincs. Azt hiszem, el is hitték. Még egyre faggatnak. Szeretnék jobban megérteni. Szerelnék tudni, hogyan formáljuk a gondolat képeket, és mekko¬ra a hatósugaruk. Én igyekszem félrevezetni őket. Azt állítom, hogy nem több. mint öt mér¬föld, és hogy már olyan távolságból sem könnyű fölfogni a gondolatképeket... Katherine alig van eszméletnél. Képtelen üzenni nektek. De egyre csak faggatnak, faggatnak bennünket...Ha látnátok. mit lettek vele... ó, drága Katherine.., a lábaival... ó, Michael.a szegény kicsi lábaival.. .
Sally jelzései gyölrelembe fúltak, majd végképp elenyésztek.
Senki sem kapcsolódod be. Bizonyára mindannyiunkat visszatartott a mélységes fájdalom és megrendülés. A szavakat keresni kell, aztán kifejezni; a gondolatképek azonban a lelkünk melyén izzanak föl..."

"...-Nem értem - mondta Rosalind. - Ha megígérnénk, hogy eltűnünk, és sohasem jövünk vissza...
- Félnek tőlünk. Mindenáron el akarnak fogni benneteket, hogy minél többet megtudjanak rólunk; ezért a magas jutalom. Nem egyszerűen az igazi képmás ügye izgatja Őket, jóllehet így próbálják beállítani a dolgot. Hanem valóságos veszélyt látnak bennünk. Tegyük föl, hogy megsokasodunk, és gondolatainkat, terveinket, cselekedeteinket mind-mind képesek vagyunk összehangolni anélkül, hogy igénybe vennénk a beszédnek és hírközlésnek azt a gépezetét, amelyre ők rá vannak utalva. Napról napra túljárhatunk az eszükön. Ez a gondolat lidércnyomásként nehezedik rájuk, ennélfogva ki kell törölni az írmagunkat is, mielőtt még elszaporodnánk. Ez élet-halál kérdése számukra, és nyilván igazuk is van."