1.

Nem hull a hó, elbújt a Nap,
deres az utca, ködbe vész,
gyúrt párnán vagy boltív alatt
beteg koldus a szívverés,
s ki tényleg boldog, oly kevés
(céltalan pénz tölt sok zsebet),
S egyként sújt kincs vagy éhezés –
Ó, gyermek, nyújtsd ki csöpp kezed!

Folyónk beáll, alant halad,
jegén még néhol repedés,
csengő szól, itt az alkonyat,
s nem angyal jő: fáradt vigéc –
Kalács sül. Nő a kétkedés:
megválthat-é a Szeretet?
Fogan a Szó, vagy…elenyész?
Ó, Gyermek, nyújtsd ki csöpp kezed!

Ünnep jön, ám dal nem fakad,
Sok volt a meddő szenvedés;
siratjuk még a holtakat,
S élők fölött is ott a Kés –
Lázárt ne keltsd! A lét nehéz,
S ő boldog már (hálás neked),
De nézz gyötrött arcukra, nézz!
Ó, Gyermek, nyújtsd ki csöpp kezed!

Olvadj meg, súlyos aranyérc!
Odvas fából majd méz csepeg…
Segíts hinnünk, szent Születés!
Ó, Gyermek, nyújtsd ki csöpp kezed!

2.

A lélek alszik, nem vigyáz,
s a test erőtlen: vétkezik.
Földig meghajlik a kalász,
rothasztja sár dús magvait –
Fény árad, s nem kapaszkodik:
Gyönyört, csömört, semmit se bán,
s míg nektárt, ürmöt, bort ürít,
Te érte halsz a Golgotán.

A lélek ébred, már vigyáz,
a test még gyönge: vétkezik.
Restség, közöny s a félsz ha ráz,
repeszti deszkaszálait,
s míg sodródva kapaszkodik
Bűnei úszó monstrumán,
minden pohárt csak Rád ürít,
ki érte halsz a Golgotán.

A lélek éber és vigyáz,
s erős a test: nem vétkezik,
de most megbánás, kór igáz,
kiszívja minden nedveit –
Fény árad. Már kapaszkodik
könnyezve és vakulva tán,
s ha megpillant, megváltatik,
kiért meghalsz a Golgotán.

Az ember százszor elbukik,
de lelke – Igéd fonalán,
Jézus – Feléd kapaszkodik,
ki érte halsz a Golgotán.